Az elmúlt néhány óra elég depresszíven zárta magába a szívemet.
Szembesülnöm kellett a kegyetlen élet szegmenseivel, az unalomból fakadó torz szürrealizmussal.
Hiába hunytam le a szemem, s kértem egy felsőbb hatalmat nyugtató álmokért, nem kaptam semmit.
Modern klasszikusokat akartam, kerestem és nem kaptam.
Kifejezetten a retorzió hatása alatt pislogtam ki fáradt szemeimből a perceket, s áhítottam egy szebb világ képkockáit.
Szép is lehetett volna az elmúlt 20 év, az elmúlt derűs gondolatok sokasága.
Szép is lehetett volna, akár az esernyő és a varrógép véletlen találkozása a boncasztalon.
De fáradt lett.
Indokolatlanul súlyos - indokolatlanul fáradt.
Az örök szolgaság maughami világa mellett belém ivódott a szorongás.
Reményt táplált ugyan belém sok-sok akarat, sok-sok ima - ma már aligha tudok a valóság egzakt szüleményeire hivatkozni.
Lassan elmúlt a vágy, lassan kialakult a megalkuvás.
20 év kellett és elnyelt a matéria.
Csinálok valamit, ami sokaknak számít, csak nekem nem.
Hiszek valamiben, amit napról-napra sárba tipor, vagy porig aláz egy más felfogás. Tudok valamit, amit nem értékel egy tanár sem.
Hiába minden.
Fásulttá lettem - szavaim szertefoszlanak.