mediocore

Mr Eko és teddy picker kifejtik nézeteiket zenékről, koncertekről, filmekről és minden egyébről. Újabban Mc_Amigo is pofázik.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Erik Sumo Band

0

Boldog hétvégét mindenkinek!

Ma az egyik kedvenc hazai zenekaromat, az Erik Sumo Bandet ajánlanám.

http://www.tilosaza.hu/eriksumoband.jpg

Tovább»

A (mainstream) punk-rock hanyatlása és bukása

0

Mekkora dráma, gecc! Jó, könnyen lehet, hogy szó sincs a címben említett folyamatról, de most vágta ki végképp a biztosítékot, hogy régi nagy kedvenceim sorra jelentkeznek gyenge és mérhetetlenül ötlettelen albumokkal, úgyhogy inkább kétségbeesett kifakadás ez, mint objektív elemzés.

Tovább»

Carl Barat Live@Melkweg, Amsterdam

0

Történelmi pillanathoz érkezett a blog, itt az első koncertbeszámoló, méghozzá - az exkluzivitást növelendő - egyenesen a messzi Tulipánföldön átéltek alapján.

http://musicoogle.com/uploads/posts/2010-09/1285443447_1folder.jpeg

Egy korábbi posztomban már előkerült Carl Barat neve, most 2 zenekar után szólóban mutathatta meg, miért is nevezhető joggal indie-ikonnak. A koncert előtt pár nappal jött ki a szólóalbum, rá is repültem, de jól tettem, hogy a Pete Doherty lemeze okozta csalódásból okulva már nem voltak komoly elvárásaim. Első pár hallgatás után egy jellegtelen, unalomba hajló matéria képe körvonalazódott bennem, nem jó előjel.

Némileg meglepetésemre szolgált, hogy a koncert csak a Melkweg kistermében kapott helyet, és a közönség se volt sokkal többen, mint egy átlag megyeszékhelyi 30y-fellépésen. Aztán megértettem, hogy az amszterdamiak annyira el vannak kényeztetve jó zenék terén, hogy míg nekem ez valószínűleg az év klubkoncertje volt, nekik ez a 30y-szint. Nekem örömként szolgált a több, mint 1 órás késés, mert nem igen sikerült a fél 9-es kezdésre odaérnem, de így még egy sört is sikerült felmarkolnom fasza törhetetlen korsóban.

Tehát családias hangulatban, apróbb késéssel kezdődött a buli, a Je'Regrette, Je Regrette című számmal. Már itt feltűnt, hogy mekkora pluszt ad a zenének a csellista lány játéka és vokálja. Nagy szerencse, hogy pár korábbi fellépésével ellentétben nem langyi akusztikus szett volt, így a kellő lendület is megvolt. Ehhez jött még hozzá a nagyon profi setlist is, tökéletesen elegyítette a gyorsabb és lassú számokat, illetve a szóló és Dirty Pretty Things/Libertines-slágereket. Egyetlen szívfájdalmam, hogy a What a Waster nem hangzott el, de így is kurva jó hangulat volt.

A színpadkép és a látványelemek semmi extrát nem nyújtottak, Carl kicsit elszállva (jó eséllyel tolt koncert előtt valami helyi anyagot) nyomta végig a koncertet, de volt akkora karizmája, hogy ez még jól is álljon neki, a többi zenész pedig a háttérben tisztességesen hozta a kötelezőt.

Amellett, hogy maradandó élményt nyújtott a koncert, arra is kiváló volt, hogy megszeressem a szólóalbumot, mivel élőben annyira faszipántosan szólt.

Cheers Carl, Cheers Amsterdam!

Them Crooked Vultures

0

A hetet egy igazi csemegével kezdjük. A következő felállás önmagáért beszél:

Josh Homme (Queens of the Stone Age, Kyuss) - ének, gitár
John Paul Jones (Led Zeppelin) -  basszusgitár, billentyűk, ének
Dave Grohl (Nirvana, Foo Fighters) - dob, ének

 

Odabasz? Oda.

A fenti zenekarok közül úgy hármat legalább szokás ismerni, szóval nem kispályások küldik az arcunkba a rákenrollt.

Nem teljesen ismeretlenül álltak persze össze, Grohl a Queens of the Stone Age (sokak - köztük Mr_Eko - szerint legjobb) 2002-es Songs for the Deaf albumán és az azt követő turnén dobolt, John Paul Jones pedig 2005-ben a Foo Fighters-nek segített be két szám erejéig.

A hype tehát joggal lehet nagy, de nem érdemes nagy elvárásokat támasztani a zenekar felé. Nem váltották meg a világot, rockforradalomról szó sincs - de nem is ígérték. 3 majdnem-rocklegenda elkezdett együtt játszani, és összehoztak egy nagyon színvonalas rocklemezt. Ami még nagyon pozitív, hogy nem érződik egyik tag dominanciája sem. Homme kreativitása itt is nagyon kijön, a zseniális gitárok mellett szerintem az éneke is fejlődött, JPJ alázatosan, de faszán játszik - általában nem figyeltem fel a basszusra külön (leszámítva a Scumbag Bluest, ahol kegyetlenül ütős), viszont igen sokat hozzáad, teljessé teszi a zenét; ilyen egy jó baszzer. A dobokhoz nem értek, úgyhogy Dave játékáról kussolok, összességében jól szól vele a produkció.

Dirty Pretty Things

0

A kiadós vasárnapi ebéd utánra egy igen faszipántos indie-vel készültem. Bár a Dirty Pretty Things név keveseknek mond bármit is, a Libertines neve hallatán már csak-csak felvonjuk a szemöldökünket. Jelen esetben az énekes-gitáros Carl Barat személye köti össze a két zenekart. Már a Libertines-nél is rebesgették, hogy Barat az igazi kaliber az együttesben és Pete Doherty csak egy majom- akik benyalják ezt, azoknak ajánlom figyelmébe a Babyshambles-t, ott bőven kijön Doherty zsenialitása-, mindenesetre rendesen odatette magát a zenei részekben Carl is, a bulvárt meg a hernyót meghagyva Pete-nek.

Tehát adva van a Libertines viharos sikere, majd a 2004-es felbomlása. A rákövetkező év szeptemberében állt össze a DPT, ahol Barat mellett a dobos Gary Powell is ex-Libertines. Az első album Waterloo to Anywhere címen 2006 májusában jött ki, és nagyjából ott folytatta, ahol a Libertines abbahagyta. Hiányzik belőle természetesen Doherty, de talán kevésbé zaklatott, és az se ártott, hogy így Barat még jobban kibontakozhatott.

Nehéz a Dirty Pretty Things-ről (vagy akár a Doherty-féle Babyshambles-ről) anélkül írni, hogy a korszakalkotó Libertines-zel össze ne hasonlítsuk, főleg, hogy azóta számtalan együttes született elsősorban a szigetországban, akik a Liberines sikerén felbuzdulva egy az egyben lemásolták őket megpróbáltak hasonlót alkotni. Önmagában a DPT sem emelkedik ki toronymagasan a mezőnyből, de nagyon kellemes zene, nagyon fasza gitárokkal, és őrülten laza, cool hangulattal.

A klipeket ők sem vitték túlzásba, azért itt van egy:

A második album Romance at Short Noteice névre hallgat, 2008-ban jött ki, sok újítást nem hozott, a színvonalat azért aránylag hozza.

"Don't drink yourself to a lonely death in casinos on crystal meth"

"How can they be tired of England?"

Death Cab for Cutie

0

Kiváló zene olyan őszi szürke hétvégékre, melyek már alapból befáradtnak és melankolikusnak indulnak (mint a mai).

 

Amit a legjobban szeretek Ben Gibbardék zenéjében az az egészen különös és összetett hangulata. Az alapvetően lassú, lírai zene depresszivitása mellett mindig sugárzik valamiféle pozitivitás is. A "szomorúan mosolygás" klasszikus példája.

 

Még annyi, hogy a dalszövegek önmagukban is odavernek a kortárs líra felének.

Enjoy.

 

Kasabian

0

¡Hola!

Teddy picker vagyok, a blog (elsősorban) indie rock zenéért felelős főmunkatársa (khm).

Első posztomban szeretnék egy igazán meghatározó és a stílus jellegzetességeit magán viselő albumot bemutatni.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a 2009-es West Ryder Pauper Lunatic Asylum című Kasabian-lemez az utóbbi idők legfontosabb indie-albuma. Ezt támasztja alá a közönség és a kritikusok részéről is rendkívül pozitív fogadtatás; a Q Magazine az év albumának is választotta. A címválasztásról nem tudok sok értelmeset mondani, a zenekar neve (Kasabian, 2004) és egy szám címe (Empire, 2006) után egy elmegyógyintézet neve került a borítóra, ami kis jóindulattal coolnak is nevezhető (Sergio Pizzorno gitáros állítása szerint egy dokumentumfilmben hallott róla, és egyszerűen megtetszett neki a név hangzása).

 

http://brianstdenis.files.wordpress.com/2009/06/kasabian-the-west-rider-pauper-lunatic-asylum-2009.jpg

 

Zeneileg egyértelműen kiforrottabb, mint a két korábbi lemez, de semmit sem vesztett az ütős, fülbemászó hangzásából. Rögtön az első szám bitang jóra sikeredett:

 

Ezt egy tipikus Kasabian-dal követi, a vége felé kicsit balkános/törökös betéttel:

 

A progresszivitás és változatosság szinte megunhatatlanná tette nekem az 52 perces albumot, van itt minden, az elektrós Swarfigától a lassabb, több akusztikus gitárt használó Thick as Thieves-en át a légies Ladies and Gentlemenig.

A Vlad the Impalernek a kissé beteg címén kívül óriási gitárriffje is van:

 

A Fire klipje önmagában is kötelező:

 

Kedvcsinálónak még két szám régebbi albumokról:

 

Bemutatkozás

0

Tisztelet / Üdvözlet!

A nevem Mr Eko, a blog egyik szerkesztője.

Cinikus, pesszimista, életunt, aberrált ember vagyok, így sok-sok metálzenét és szépirodalmi munkát fogok elétek tárni. Hiú ábrándokat persze nem táplálok sem a látogatók, sem a blog sorsa iránt, ezért az egész oldal hobbi jelleggel rendelkezik - részemről. Cél és értelem híján posztokat kaptok, amiknek vagy örültök, vagy nem.

Most már ismertek.

Szórakozzatok jól, induljon a blog!