Azon eltévelyedett báránykáknak szól most ez a néhány szám, akik nem ismerik a TDEP-t.

Nem kívánom taglalni, vagy elemezni; kritizálni meg végképp nem, mivel beleköthetetlen. Ugyanis csak szuperlatívuszokban beszélnék a dologról, meg szentimentálézénék a boldog békeidőkről, mikor még fiatal voltam és bohó, a magnómból pedig a depresszív post-whatever helyett ilyen elementáris arcleszedések törtek ki.

Az élményt nem fogom lelőni. Mindenki átéli saját maga, mert ezt át kell! Amolyan "must have" dolog. (Elsőre talán nem fog bejönni, vagy átlagosnak gondolod, de másodjára vagy sokadjára azon veszed észre magad, hogy nem tudsz vele leállni.)
Matekos őrlés, kis breakdown, táncolhatatlan ütemek, aurikuláris attak, perfekcionizmus.

Terápiás célzattal minden helyzetben ajánlott, főleg magányos, elfojtott dühhel teli borús délutánokon.

Mathcore-t a népnek!!!

 

DESTROYER!!!

Megjegyzem a Miss Machine album az úgy egészében hibamentes. Aki nem ismeri a csapatot, az kezdje ezzel, mert ez az igazi, régi Dillinger.  (Talán a Setting Fire to Sleeping Giants egy kis pop-os elfajzás, de megbocsájtható, mivel az sem annyira tré.)
Emlékszem anno összeszorított fogakkal és tágult pupillákkal hallgattam az egész anyagot, s csak félve mertem a visszatartott levegőimet kifújni a lassúbb részek alatt. Borzasztóan kegyetlen zenei anyag, Greg itt villogtatja először a hangjában rejlő lehetőségeket. A mélytől a magasig, a lágy énektől a beszédhangig minden-minden terítékre kerül - és mennyire jól! Hát igen. Ezt várja el az ember egy ex-Soulfly tagtól.
Weinman-ról csak annyit, hogy valszeg ő a Jóisten földreszállt helytartója. Kb. a zajoktól kezdve a dalok megírásáig mindenért ő felel, vagy benne van a keze. Kegyetlenül aberrált akkordjaival pedig nem egy embert kergethetett a sírba. Néha napján meg zongorázik.

 

 

Na, igen. Az Ire Works egy kicsit más tészta. Ez most hülyén hangzik, de érezhető a számaiban a jazz ráhatása. Mármint az improvizatív elszállások, a session-szerű felépítések. De ez tök mindegy. Hallgatni kell, nem elemezni. Annál is inkább, hogy több a lakossági darab ezen az albumon: Black Bubblegum, Milk Lizard, Mouth of Ghosts. Utóbbi szám nagyságát máig nem tudom ép ésszel felfogni. Kegyetlen atmoszférát teremt. A senmmiből indul és a tehetetlen dühbe tart. A szövegről meg ne is beszéljünk! Ha akarod, ha nem: beszippant. Félelmetes.
A többi szerzemény meglehetősen hasonló, statikusan absztrakt pusztítás. (Állítólag felvételükkor a szomszédos irodaházból átmentek a stúdióba a dolgozók szörnyülködni, meg szólni, hogy be kellene fejezni, mert nem lehet tőlük se telefonálni, se semmit csinálni.)

 

 

Tavaly megjött az új album, ami visszatért a Miss Machine hagyományaihoz. Az Option Paralysis tényleg nagyon fekszik. Ha egyszer megfogtak a fiúk, nem most engednek el! Aranyosan be lett téve 2 lassú szám is, hogy néha kapjunk egy kis levegőt.
A Farewell Mona Lisa lett a sláger, holott a Gold Teeth On a Bum, vagy a Good Neighbour szerintem jobbak. Majd eldöntitek.

A post méltó záróakkordja: