A tegnapi mélypont után után jöjjön egy kis post-rock/prog Dániából! A Lis Er Stilléről túl sok mindent nem lehet tudni, azon kívül, hogy nagyon ötletes, nagyon depresszív,  nagyon szentimentális cucc.

 

A post-rock szolgáltatja az alapokat, amelyre a sokszor beszálló zongora kiválóan illeszkedik. (Olykor még cselló is van, ami nagyot dob az összhatáson.) Ami kicsit fura első hallásra, az az ének. A post-rockban alapból egy kicsit szokatlan, ha sok a szöveg, főleg akkor ha olyan hangszíne van a frontembernek, mint Matthew Bellamynak (Muse), vagy mint Jan Jämte-nek (Khoma). Az összhatás persze nem rossz, de szokni kell. A húzósabb alapokat társítani a lágy énekhanggal mindig cinkes kérdés, de azt hiszem itt telitalálatos.
Az együttes 3 lemeze közül a másodikat, az Apathobvioust melegen tudom ajánlani, a legújabb lemez is jó, de talán nem ennyire. A számok hosszúak, mind 10 perc felettiek, de kell is a kibontakozáshoz ennyi. A tételek között átkötés gyanánt még régi felvételeket is hallhatunk (dánul vagy svédül), amelyekben egy fazon nótázik. Fura, de ráteszi. Na szóval itten van egy szám, hogy a maradék életkedv is kiszálljon belőlünk!