mediocore

Mr Eko és teddy picker kifejtik nézeteiket zenékről, koncertekről, filmekről és minden egyébről. Újabban Mc_Amigo is pofázik.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Lis Er Stille

0

A tegnapi mélypont után után jöjjön egy kis post-rock/prog Dániából! A Lis Er Stilléről túl sok mindent nem lehet tudni, azon kívül, hogy nagyon ötletes, nagyon depresszív,  nagyon szentimentális cucc.

 

A post-rock szolgáltatja az alapokat, amelyre a sokszor beszálló zongora kiválóan illeszkedik. (Olykor még cselló is van, ami nagyot dob az összhatáson.) Ami kicsit fura első hallásra, az az ének. A post-rockban alapból egy kicsit szokatlan, ha sok a szöveg, főleg akkor ha olyan hangszíne van a frontembernek, mint Matthew Bellamynak (Muse), vagy mint Jan Jämte-nek (Khoma). Az összhatás persze nem rossz, de szokni kell. A húzósabb alapokat társítani a lágy énekhanggal mindig cinkes kérdés, de azt hiszem itt telitalálatos.
Az együttes 3 lemeze közül a másodikat, az Apathobvioust melegen tudom ajánlani, a legújabb lemez is jó, de talán nem ennyire. A számok hosszúak, mind 10 perc felettiek, de kell is a kibontakozáshoz ennyi. A tételek között átkötés gyanánt még régi felvételeket is hallhatunk (dánul vagy svédül), amelyekben egy fazon nótázik. Fura, de ráteszi. Na szóval itten van egy szám, hogy a maradék életkedv is kiszálljon belőlünk!

 

 

Khoma

0

Az utóbbi időben erősen rákattantam erre az együttesre. Saját elmondásuk szerint a metál keménységét szeretnék ötvözni némi lírai finomsággal. Sikerült nekik.

Két elég nagy lemezt tudnék melegen ajánlani: az egyik a Secound Wave, a másik a Final Storm. Ezek már kiforrott anyagok, minden a helyén. A kezdeti szárnypróbálgatásokat kevéssé jók, de ez a két korong kárpótol mindenért.
Kritikai megjegyzéseim következnek: az énekes hangjától kiráz a hideg. Nagyjából abban a magasságban énekel, mint Steven Wilson (Porcupine Tree), illetve néha még annál is magasabban. Ez sokakat irritál, ha egy férfi nyávog, de a kemény basszussal és riffekkel megtámogatva egy egészen érdekes, paradox összhatást nyújt. Az instrumentális alap progresszíve bontakozik ki, a számok végén (egy-két kivételtől eltekintve) mindig van egy hosszabb lezúzás, ami gyönyörködtet.

A Khoma stílusa meghatározhatatlan. Én post-whatever-t mondanék, némi szomorkás fennhanggal.
A fiúk sajnos nem reklámozzák magukat eléggé - konkrétan egy klipjük van eddig; így nagyon nehéz linkelni akármit is. Sajnos a kedvenc számaimat ezért nem tudom most kitenni, de higgyétek el, ezek sem fognak csalódást okozni!