mediocore

Mr Eko és teddy picker kifejtik nézeteiket zenékről, koncertekről, filmekről és minden egyébről. Újabban Mc_Amigo is pofázik.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Líam

0

Na, kérem: ismét post-rock meg hozzá egy kis black metal. Elég jó kis kolyvatlék, főleg hogy instrumentális az egész. Német együttes, aki kínai kiadóval adatja ki a lemezét. (Ez ilyen fun fact akarna lenni.) Szóval érdekes összetételű korongról van itten szó, 2 részre van osztva, a part 1-en inkább post-rockos ihletettségű számok vannak szép szerével, a második részben meg érezhető valami black metal hatás, ami szépségesen nemessé teszi a finoman kibontakozó keménykedést. Aki szereti az Alcestet, vagy netalán Mogwait is hallott, akkor képzelje el a kettő fúzióját ének nélkül és bumm így lett a Líam!
Természetesen borús, melankólikus, már-már depresszív hangulata van ennek is; nem is tudom mi lenne, ha egyszer már vidámabb zenét is ajánlanék...
Kulcsszó: Journey...Two Years and a Fragment. (Mivel állítólag ezen az albumon a megalakulástól kezdve az összes dal rajta van átírás és korrekció nélkül.) Küldöm mindenkinek sok szeretettel az újdonsült kedvenc számomat! (Ezen kivételesen "ének" is van.)

 

 

Félperc

0

Lassan kezdünk post-rock nagyhatalom lenni.
Jó-jó, ez azért túlzás volt, viszont az nem túlzás, hogy egyre több a bitang jó hazai postrock-alapú együttes, ami mélységes örömmel tölt el. Itt van pl. rögtön a Félperc, ami/aki túl van már legalább egy féltucat lemezen és a sikere, színvonala töretlen.

A Félpercről annyit érdemes tudni, hogy egy szombathelyi srác egyszemélyes projektje. Állítólag Győrben az építész koliban tanult meg gitározni, aztán jöttek az ötletek, amiket feljátszott, majd valami progival (gondolom Abletonnal) kiegészítgette azokat kerek, egész nótákká.
Kőkemény post-rock számok ezek, nagyon letisztultak, semmi műfajidegen fúzió, csak a színtiszta valóság, csak a színtiszta post-rock. Így hát lassú, melankólikus számokra kell számítani, melyek komótosan építkeznek s egyszer csak elérik a kulminációs pontot, majd dühödten lezúznak.
Csak gratulálni tudok és merek, mert pár év alatt a hobbinak indult zenélésből hivatkozási alap lett a hazai undergroundban. Kis üröm az örömben, hogy élőben eddig még nem lehetett látni (ha jól értesültem), de remélhetőleg a színpadi felállás egyszer csak eljön és leszedi az arcunkat.
Konkrét albumot nem szeretnék most ajánlani, bár az Independent, vagy a Sixth, esetleg a People Use Drugs, az Escape to the World of Fire, a Destrictible World, a Széleslátókör és lassan az összeset felsoroltam (azt hiszem).
Üres beszéf helyett szóljon pár szám!

 

Ez itt egyből három:

 

 

 

 

Nahrayan

0

Kéremalássan: post-metal. Azt hiszem többet felesleges mondanom, van itt minden: ambientes elszállások, post-rock-os csilingelés, doom őserő.
A kezdeti munkák kissé laposak, a kritika is eléggé lehúzta szegény spanyol fiúkat, de úgy tűnik értettek a szép szóból és nemrégiben előrukkoltak a The End című EP-vel, ami nagyon ráteszi! A 3 szám között nincs is nagyon sok különbség kegyetlen húzása van mindnek, letisztult, pontos, hidegvérű. Felemelő, posztapokaliptikus szájízű zene.

Íme a saját kedvencem, a Dying sun:

 

 

Pozvakowski

0

Na, kérem tisztelettel: megindítjuk a 2011. évet! Elvileg ez az utsó 365 nap a világvégéig, szóval ki kellene élni minden betegesen perverz vagy bizarr vágyunkat, mert hamarosan nem lesz rá lehetőség.

Ilyesmi kategóriába esik a Pozvakowski hallgatása, mi több nézése is. Bizony. Lévén nézni is lehet, mert nem csak puszta zenéről van szó, hanem "visual art"-ról is.
Ezeknek a fiúknak nem elég, hogy bitang erős post-rock-ot húzatnak, külön van egy tagjuk, aki csak a látványért felel. Elég kemény fíling, mikor az instrumentális alapok előhúzzák legmélyebb belső érzésedet és egy ahhoz totálisan illeszkedő mozgóképet látsz. Elmélyít, elültet, elgondolkodtat.

A Pozvakowski ilyen. Szélsőségesen érzelmes. Egyszer merengve hallod a magas szekvenciákat, máskor dühödten ordítanál a torzított tépésre. Szolídan kegyetlen édes-savanyú rapszódia. A dolog ugyanakkor nagyon el van találva. Gondosan szerkesztettek a gyors-lassú arányai, a ritmus pedig fenntartja a lüktetést, az érdeklődést. Hallgatod az ambientes elszállásokat, közben pedig várod, hogy hová fog kilyukadni az egész. Kísérleti jellegénél fogva pedig fémes zajok szűrődnek át az éteren.

Uzsgyi! Íme egy kis hazai:

 

 

 

 

Long Distance Calling

0

Kisebb szünet után ismét itten vagyok!
A kihagyás okai: elromlott fülhallgató (ezek a Walkman mobil kreatúrák elég prosztók), felsőoktatási fiaskók (a kreditrendszer áldozata vagyok), továbbá az őszi évszak okozta nemződüh kitöltése (embereken, állatokon, tárgyakon).

A lényeg, hogy most itt vagyok és megajándékozok mindenkit az idei nyári nagy kedvencemmel! Ömlesztve: post-rock, Münster, zsírság.

 

 

'06-ban jött létre, szóval elég friss a csapat. Nagy dobásukból kettő is van, a Satellite Bay és az Avoid The Light. Ezen felül még két kisebb munka (egy demó és egy ep) érhető el.  No, meg nem szabad elfeledkezni a legújabb anyagról, ami elméletileg már a keverés/masterelés stádiumában van, innentől kezdve max. fél évet adok a megjelenésnek.

A keverésre visszatérve szeretném megemlíteni, hogy iszonyatosan magas színvonalú munka, minden perc várakozás megéri!
Mit adnak a lemezek? Átlag 6-8 perces számokat, amelyben egy gondosan megszerkesztett téma körül kibontakozik egy kerek-egész vonulat. Figyelmet igényel a hallgatás, lévén egy másodperc sincs hiába, mindennek oka van, minden mindennel összefügg. A témák gondosan megírtak, a két gitár totál kiegészíti egymást. Az ambientes, már-már pszichedelikus elszállások mellé gondosan társulnak a zúzások, a basszus húzatása, na meg egy-két betegesen bonyolult szekvencia.
Gitárról jut eszembe, hogy az egyik tag Helliveren tolja. Gyönyörű, egyedi, kézzel készített hangszer. Rózsafa alap, fémes bevonat. Szerelmes vagyok belé!

 

 

A dobok mögött egy echt német srác ül, úgy hívják, hogy Janosch. Rengeteg cint használ, még több ötlettel, sok jazzes elemmel. Nagyon technikás, én néha több lábdobos varázslatot várnék, persze telhetetlen vagyok.

Az elején elfelejtettem írni, hogy instrumentális együttesről beszélünk. Ez kifejezetten jó, mert az érzéseket a hangjegyek közvetítik az írásjelek helyett, ellenben néha olyan érzetem van, hogy kellene ide egy kis dúdolás, vagy három versszaknyi filozófia, esetleg a zúzda alá valami artikulálatlan hörgés.
Erre a fiúk is rájöttek és néha-néha bevágásokat kevernek a számokba filmekből, híradókból, vagy szimplán beolvasnak egy-egy kisebb részletet. Higgyétek el, állati sokat dob!
Egy-két számban még Jonas Renske (Katatonia) is feltűnik, nem rossz, amit művel, de nem esek tőle hanyatt.

Összefoglalva: kiváló zenei alap, remek ritmusszekció, atmoszférikusan progresszív zene. Csak szeretni lehet!