mediocore

Mr Eko és teddy picker kifejtik nézeteiket zenékről, koncertekről, filmekről és minden egyébről. Újabban Mc_Amigo is pofázik.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Carl Barat Live@Melkweg, Amsterdam

0

Történelmi pillanathoz érkezett a blog, itt az első koncertbeszámoló, méghozzá - az exkluzivitást növelendő - egyenesen a messzi Tulipánföldön átéltek alapján.

http://musicoogle.com/uploads/posts/2010-09/1285443447_1folder.jpeg

Egy korábbi posztomban már előkerült Carl Barat neve, most 2 zenekar után szólóban mutathatta meg, miért is nevezhető joggal indie-ikonnak. A koncert előtt pár nappal jött ki a szólóalbum, rá is repültem, de jól tettem, hogy a Pete Doherty lemeze okozta csalódásból okulva már nem voltak komoly elvárásaim. Első pár hallgatás után egy jellegtelen, unalomba hajló matéria képe körvonalazódott bennem, nem jó előjel.

Némileg meglepetésemre szolgált, hogy a koncert csak a Melkweg kistermében kapott helyet, és a közönség se volt sokkal többen, mint egy átlag megyeszékhelyi 30y-fellépésen. Aztán megértettem, hogy az amszterdamiak annyira el vannak kényeztetve jó zenék terén, hogy míg nekem ez valószínűleg az év klubkoncertje volt, nekik ez a 30y-szint. Nekem örömként szolgált a több, mint 1 órás késés, mert nem igen sikerült a fél 9-es kezdésre odaérnem, de így még egy sört is sikerült felmarkolnom fasza törhetetlen korsóban.

Tehát családias hangulatban, apróbb késéssel kezdődött a buli, a Je'Regrette, Je Regrette című számmal. Már itt feltűnt, hogy mekkora pluszt ad a zenének a csellista lány játéka és vokálja. Nagy szerencse, hogy pár korábbi fellépésével ellentétben nem langyi akusztikus szett volt, így a kellő lendület is megvolt. Ehhez jött még hozzá a nagyon profi setlist is, tökéletesen elegyítette a gyorsabb és lassú számokat, illetve a szóló és Dirty Pretty Things/Libertines-slágereket. Egyetlen szívfájdalmam, hogy a What a Waster nem hangzott el, de így is kurva jó hangulat volt.

A színpadkép és a látványelemek semmi extrát nem nyújtottak, Carl kicsit elszállva (jó eséllyel tolt koncert előtt valami helyi anyagot) nyomta végig a koncertet, de volt akkora karizmája, hogy ez még jól is álljon neki, a többi zenész pedig a háttérben tisztességesen hozta a kötelezőt.

Amellett, hogy maradandó élményt nyújtott a koncert, arra is kiváló volt, hogy megszeressem a szólóalbumot, mivel élőben annyira faszipántosan szólt.

Cheers Carl, Cheers Amsterdam!

Sahara Surfers

2

Íme a bizonyíték, hogy a sógorok is tudnak jól zenélni!
A Sahara Surfers egy eléggé egyedi projekt, annak számos egyéb mellékágával. Azonosítják indie-ként, progrock-ként, stoner-ként, a lényegen nem változtat, hogy a fülnek kellemes, zsír muzsikát tolnak.
Kritikai megjegyzést nemigen tudok hozzáfűzni, igényes, jó anyag.
A sztóner sítulusjegyektől féltem, lévén hajlamosak monotonná tenni a számokat, főleg ha azok több mint 6 percesek, de ez a veszély nem fenyeget jelen esetben. A gitár korrekt, kevés az effekt, sok a laza torzítás, imitt-amott szólók is akadnak, a lényeg, hogy megfelelően van adagolva. Külön dicséret jár a dobosnak, aki rengeteget cinezik.
Végére hagytam a legjobbat: női ének! Julia, puszi a homlokodra!
Fogadjátok szeretettel ezt a kicsit szende, kicsit húzós, de mindenképpen kellemes egyveleget!

 

 

 

Dirty Pretty Things

0

A kiadós vasárnapi ebéd utánra egy igen faszipántos indie-vel készültem. Bár a Dirty Pretty Things név keveseknek mond bármit is, a Libertines neve hallatán már csak-csak felvonjuk a szemöldökünket. Jelen esetben az énekes-gitáros Carl Barat személye köti össze a két zenekart. Már a Libertines-nél is rebesgették, hogy Barat az igazi kaliber az együttesben és Pete Doherty csak egy majom- akik benyalják ezt, azoknak ajánlom figyelmébe a Babyshambles-t, ott bőven kijön Doherty zsenialitása-, mindenesetre rendesen odatette magát a zenei részekben Carl is, a bulvárt meg a hernyót meghagyva Pete-nek.

Tehát adva van a Libertines viharos sikere, majd a 2004-es felbomlása. A rákövetkező év szeptemberében állt össze a DPT, ahol Barat mellett a dobos Gary Powell is ex-Libertines. Az első album Waterloo to Anywhere címen 2006 májusában jött ki, és nagyjából ott folytatta, ahol a Libertines abbahagyta. Hiányzik belőle természetesen Doherty, de talán kevésbé zaklatott, és az se ártott, hogy így Barat még jobban kibontakozhatott.

Nehéz a Dirty Pretty Things-ről (vagy akár a Doherty-féle Babyshambles-ről) anélkül írni, hogy a korszakalkotó Libertines-zel össze ne hasonlítsuk, főleg, hogy azóta számtalan együttes született elsősorban a szigetországban, akik a Liberines sikerén felbuzdulva egy az egyben lemásolták őket megpróbáltak hasonlót alkotni. Önmagában a DPT sem emelkedik ki toronymagasan a mezőnyből, de nagyon kellemes zene, nagyon fasza gitárokkal, és őrülten laza, cool hangulattal.

A klipeket ők sem vitték túlzásba, azért itt van egy:

A második album Romance at Short Noteice névre hallgat, 2008-ban jött ki, sok újítást nem hozott, a színvonalat azért aránylag hozza.

"Don't drink yourself to a lonely death in casinos on crystal meth"

"How can they be tired of England?"

Death Cab for Cutie

0

Kiváló zene olyan őszi szürke hétvégékre, melyek már alapból befáradtnak és melankolikusnak indulnak (mint a mai).

 

Amit a legjobban szeretek Ben Gibbardék zenéjében az az egészen különös és összetett hangulata. Az alapvetően lassú, lírai zene depresszivitása mellett mindig sugárzik valamiféle pozitivitás is. A "szomorúan mosolygás" klasszikus példája.

 

Még annyi, hogy a dalszövegek önmagukban is odavernek a kortárs líra felének.

Enjoy.

 

Fin Fang Foom

0

Pacsker!

Történelmi jelentőségű post következik: az első zene, amelyben nincs hörgés. Mi több még kegyetlenül odakúró zúzda sem, sőt a dupla is hiányzik!
Értelmes emberben ilyenkor felmerül egy kérdés: "akkor minek meghallgatni?"
A választ alkossa meg mindenki maga:

Száraz infókat kedvelőknek ömlesztve: post-rock, minimál gitár, 1 hölgy 3 fickó, Florida, új album Monomyth, melankólia, indie-s beütés, szomorkás zsírság, közel 7 perc andalgás.

 

Kasabian

0

¡Hola!

Teddy picker vagyok, a blog (elsősorban) indie rock zenéért felelős főmunkatársa (khm).

Első posztomban szeretnék egy igazán meghatározó és a stílus jellegzetességeit magán viselő albumot bemutatni.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a 2009-es West Ryder Pauper Lunatic Asylum című Kasabian-lemez az utóbbi idők legfontosabb indie-albuma. Ezt támasztja alá a közönség és a kritikusok részéről is rendkívül pozitív fogadtatás; a Q Magazine az év albumának is választotta. A címválasztásról nem tudok sok értelmeset mondani, a zenekar neve (Kasabian, 2004) és egy szám címe (Empire, 2006) után egy elmegyógyintézet neve került a borítóra, ami kis jóindulattal coolnak is nevezhető (Sergio Pizzorno gitáros állítása szerint egy dokumentumfilmben hallott róla, és egyszerűen megtetszett neki a név hangzása).

 

http://brianstdenis.files.wordpress.com/2009/06/kasabian-the-west-rider-pauper-lunatic-asylum-2009.jpg

 

Zeneileg egyértelműen kiforrottabb, mint a két korábbi lemez, de semmit sem vesztett az ütős, fülbemászó hangzásából. Rögtön az első szám bitang jóra sikeredett:

 

Ezt egy tipikus Kasabian-dal követi, a vége felé kicsit balkános/törökös betéttel:

 

A progresszivitás és változatosság szinte megunhatatlanná tette nekem az 52 perces albumot, van itt minden, az elektrós Swarfigától a lassabb, több akusztikus gitárt használó Thick as Thieves-en át a légies Ladies and Gentlemenig.

A Vlad the Impalernek a kissé beteg címén kívül óriási gitárriffje is van:

 

A Fire klipje önmagában is kötelező:

 

Kedvcsinálónak még két szám régebbi albumokról: