mediocore

Mr Eko és teddy picker kifejtik nézeteiket zenékről, koncertekről, filmekről és minden egyébről. Újabban Mc_Amigo is pofázik.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Steve von Till

2

Steve von Till alias Harvestmen. Aki netalán nem ismerné, annak mondom, hogy a Neurosis (post-metal alapvetés) énekese/gitárosa. Szólóprojektjeit nem is olyan régen indította felhasználva a folk és az akusztika adta lehetőségeket. Sokszor egy szál gitárral karcosan rekedt hangon ad elő számokat, amelyek elrepítik az embert. Kissé melankólikus, kissé magatehetetlen, de mindenképpen atmoszférikus zene, amolyan drámai önvallomás, ars poetica, ami nem a közönség kielégítéséről, hanem a saját érzelmek beleadásáról szól. Iszonyatosan szimpatikus munka, diszkréten bájos.
Von Till bevallása szerint ezek azok a dalok, amelyek nem férnek el a Neurosisban, mivel lágyak, finoman adagoltak és elég minimálok, no meg a pszichedéliát sem mellőzik. Persze azért a sötét hangulat megmaradt:)
Összességében gyönyörű zene, szóval le a kalappal! Aki teheti, az szerezze be az As the Crow Flies albumot, nem fog csalódni!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Agalloch

0

Üdvözlet!

Megindítanám a rutin szombet esti pogánykodást, ehhez társultan pedig ideje megismerjétek az Agalloch-ot!

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha nem lenne egyértelmű a képek alapján, akkor hát felvilágosítok mindenkit, hogy pogány - okkultista - kultista arcok ezek, akiktől a hideg futkos a hátamon így első ránézésre, de szerencse, hogy inkább hallgatni kell őket, mint sem nézni. Elég bizarr és furcsán ezoterikus természet-inspirálta együttes ez, akikhez számos hajmeresztő történet kötődik.
Az énekes fazon pl. a "német stonehenge" bronzkori kultikus helyén egy kőkoporsóba tetette magát, miközben fuvolások és dobosok játszottak neki a sötét erdő közepén, csak hogy jobban meditálhasson. Állítása szerint élete legnagyobb spirituális élménye volt, mi több még valami rémísztő betegségből is kigyógyult az ott fekvése alatt.

A lényeg persze nem is ez, hanem hogy milyen zenét dobnak össze. Szerintem határozottan pöpec! A korai albumokat nem ismerem, de a két legutóbbi nagyon ráteszi. Az Ashes Against The Grain rengeteg megaslágert hozott, benne a folk tarka ugrálása, a doom beteg multi-instrumentalista darálása, a black metal kegyetlensége és a post-rock elvont akusztikus pengetgetése. A felsorolt elemek hol lélekölő hörgéssel, hol kicsit kórusi énekkel társulnak. Nem egy finom zene, de van benne mégis valami varázslatos atmoszféra, amelyet talán a panteista gyönyörködtetés okoz a természet lenyűgöző képein keresztül közvetítve. Nem lesz sosem a kedvenc zeném, de egy biztos helye lesz a bezárt kis világomban, annyi szent.

A dicséret után következzék egy kis vádaskodás. Pár helyen megszellőztették, hogy az arcok nem hoznak semmi újat, csórnak is rendesen meg a felfogásuk eléggé idejétmúlt. Tény, hogy a post-black metal említése esetén az ő nevük helyett leginkább a "senki" ugrik be az embereknek, viszont nem szabad feledni, hogy letettek azért az asztalra valamit, még ha a másodsorban kategóriába is estek sok felosztásban. A 4 nagylemez, a számtalan demóanyag és EP kreatív szellemre utal, melyek fogadtatása leginkább pozitív volt mégis elsikkadt valahogy a szakma az Agalloch felett.

 

 

Az itt látható album bizonyos számait pedig még keményebb kritika érte. Például a Falling snow-ról röppent fel a hír, hogy 2 korai Katatonia szám koppintása és egybegyúrása egy kicsit több és jobban adagolt dallammal. Az egyik azt hiszem a Brave című, a másikat nem tudom, előbbit majd belinkelem és eldöntitek. (Szerintem valóban hasonló, de ezt a stílus számlájára írom.)
Felmerültek még hírek a korai Ulver lemezek koppintásáról is, de ezt igen abszurdnak tartom. Az Ulver nagy black trilógiájának korongjai nem ennyire visszafogottak és szorosan kötődnek a black metal (részben általuk is teremtett) hagyományaihoz.

 

 

 

Idén aztán megérkezett a várva-várt új album, a Marrow of the Spirit. A tagok elmondása szerint minden eddiginél durvább és sötétebb lett. Szerintem ez főként a szövegeken érződik csak, na meg az ének hiányán. Az új dobos jól debütált, megüti a szintet, a komplexitáson általa nem esett csorba.
Egy dalt ajánlanék, amely az énekes betegségének, agonizálásának és gyógyulásának történetét írja le jó pár metaforában: