Ritka pillanathoz érkezett a blog, ugyanis erősen pop-közeli zenét fogok most prezentálni.
Ellie jött, látott, győzött.
(A kisasszonyról való áradozást azt hiszem átléphetjük; nem gondolom, hogy bárkit is érdekel, hogy szerelmes vagyok a hangjába, a színpadi teljesítményébe, de legfőképpen belé.)

Odáig rendben van, hogy producerek meg stylistok kreálták, de hát ha egyszer felemelőbb audiovizuális élmény, mint jövendőbeli szerkesztőtársunk, Mc_Amigo kőműves dekoltázsa.
A hölgy 24 éves, angol, 2010-ben valami tévés tehetségkutató trágyán második is lett. Mindez mit sem számít, ha a brit és európai zenei életben a kettő év alatt összesen 12 jelölést kapott, amelyből hármat be is zsebelt. Talán a külsőségek mögött most érték is lapul.
No, de: a zene maga elektronikus alapokon nyugszik, ami azért is kemény, mert Ellie legalább 6 hangszeren játszik, de sebaj. Szóval sütöttek már rá indie pop, electropop, synthpop, floktronica, electronica, dubstep bélyegeket, ami nagyjából korrekt is, mégis a színtér egy üde foltja, főleg hogy Britannia az utóbbi időben boldog-boldogtalan fossa ki magából a hasonló koncepciókat.
Kivételesen csak egy számot ajánlok, aztán ha tetszik, majd felfedezi mindenki maga a többit. Nekem brutál módon a fejembe költözött, néha azon kapom magam, hogy dúdolgatom, ez pedig borzasztó.