mediocore

Mr Eko és teddy picker kifejtik nézeteiket zenékről, koncertekről, filmekről és minden egyébről. Újabban Mc_Amigo is pofázik.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Nahrayan

0

Kéremalássan: post-metal. Azt hiszem többet felesleges mondanom, van itt minden: ambientes elszállások, post-rock-os csilingelés, doom őserő.
A kezdeti munkák kissé laposak, a kritika is eléggé lehúzta szegény spanyol fiúkat, de úgy tűnik értettek a szép szóból és nemrégiben előrukkoltak a The End című EP-vel, ami nagyon ráteszi! A 3 szám között nincs is nagyon sok különbség kegyetlen húzása van mindnek, letisztult, pontos, hidegvérű. Felemelő, posztapokaliptikus szájízű zene.

Íme a saját kedvencem, a Dying sun:

 

 

Agalloch

0

Üdvözlet!

Megindítanám a rutin szombet esti pogánykodást, ehhez társultan pedig ideje megismerjétek az Agalloch-ot!

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha nem lenne egyértelmű a képek alapján, akkor hát felvilágosítok mindenkit, hogy pogány - okkultista - kultista arcok ezek, akiktől a hideg futkos a hátamon így első ránézésre, de szerencse, hogy inkább hallgatni kell őket, mint sem nézni. Elég bizarr és furcsán ezoterikus természet-inspirálta együttes ez, akikhez számos hajmeresztő történet kötődik.
Az énekes fazon pl. a "német stonehenge" bronzkori kultikus helyén egy kőkoporsóba tetette magát, miközben fuvolások és dobosok játszottak neki a sötét erdő közepén, csak hogy jobban meditálhasson. Állítása szerint élete legnagyobb spirituális élménye volt, mi több még valami rémísztő betegségből is kigyógyult az ott fekvése alatt.

A lényeg persze nem is ez, hanem hogy milyen zenét dobnak össze. Szerintem határozottan pöpec! A korai albumokat nem ismerem, de a két legutóbbi nagyon ráteszi. Az Ashes Against The Grain rengeteg megaslágert hozott, benne a folk tarka ugrálása, a doom beteg multi-instrumentalista darálása, a black metal kegyetlensége és a post-rock elvont akusztikus pengetgetése. A felsorolt elemek hol lélekölő hörgéssel, hol kicsit kórusi énekkel társulnak. Nem egy finom zene, de van benne mégis valami varázslatos atmoszféra, amelyet talán a panteista gyönyörködtetés okoz a természet lenyűgöző képein keresztül közvetítve. Nem lesz sosem a kedvenc zeném, de egy biztos helye lesz a bezárt kis világomban, annyi szent.

A dicséret után következzék egy kis vádaskodás. Pár helyen megszellőztették, hogy az arcok nem hoznak semmi újat, csórnak is rendesen meg a felfogásuk eléggé idejétmúlt. Tény, hogy a post-black metal említése esetén az ő nevük helyett leginkább a "senki" ugrik be az embereknek, viszont nem szabad feledni, hogy letettek azért az asztalra valamit, még ha a másodsorban kategóriába is estek sok felosztásban. A 4 nagylemez, a számtalan demóanyag és EP kreatív szellemre utal, melyek fogadtatása leginkább pozitív volt mégis elsikkadt valahogy a szakma az Agalloch felett.

 

 

Az itt látható album bizonyos számait pedig még keményebb kritika érte. Például a Falling snow-ról röppent fel a hír, hogy 2 korai Katatonia szám koppintása és egybegyúrása egy kicsit több és jobban adagolt dallammal. Az egyik azt hiszem a Brave című, a másikat nem tudom, előbbit majd belinkelem és eldöntitek. (Szerintem valóban hasonló, de ezt a stílus számlájára írom.)
Felmerültek még hírek a korai Ulver lemezek koppintásáról is, de ezt igen abszurdnak tartom. Az Ulver nagy black trilógiájának korongjai nem ennyire visszafogottak és szorosan kötődnek a black metal (részben általuk is teremtett) hagyományaihoz.

 

 

 

Idén aztán megérkezett a várva-várt új album, a Marrow of the Spirit. A tagok elmondása szerint minden eddiginél durvább és sötétebb lett. Szerintem ez főként a szövegeken érződik csak, na meg az ének hiányán. Az új dobos jól debütált, megüti a szintet, a komplexitáson általa nem esett csorba.
Egy dalt ajánlanék, amely az énekes betegségének, agonizálásának és gyógyulásának történetét írja le jó pár metaforában:

 

 

 

 

The Ocean Collective

0

Sokat gondolkoztam azon, hogy mi legyen az első post.
Végül arra jutottam, hogy belecsapok a közepébe és kitolok egy kis doomot.
A doom metalt értelmesen a magamfajta kultúrprolik nem tudják igazán meghatározni; széttorzított gitáralapon hörög egy igen goromba ember, s a dob kiegyensúlyozottan kevergeti a preapokaliptikus akkordokat.
Ami viszont hallgathatóvá teszi az egészet, az az időszakonként felcsendülő tiszta, megkomponált, metáltól idegen hangszerekkel előadott betétek, melyek megindítják agyunk sötét régióinak imaginációs működését.
Kötekedők kedvéért, a mihez tartás végett leírom, hogy a stílust erősen befolyásolják a post-metal, a sludge és egyéb atmoszférikusabb tartományok. Mindezek között persze nehéz zöld útra tévedni, így egzaktul egy komplexen kemény zenei műfajt kapunk.

A The Ocean Collective (röviden Ocean) egy berlini zenekar, sok taggal, sok vendégzenésszel és annál több ötlettel. Újabb munkáik, számomra kicsit laposak (a Precambrian albumot végig sem tudom hallgatni a konstans torzítás miatt), de a kezdeti munkák egészen kiválóak. Ilyen a 2004-es Fluxion album is, mely bizony 2 kiadást is megélt.

A 10 számból, a másodikat választottam, mert ez a kedvencem. Aki hallgatott már keményebb metált, ne szalassza el elejétől a végéig!
Aki kevésbé kedveli a zúzdát és a bélbugyrokból felszínre hányódó seggízű hörgést, annak a 2.20-nál kezdődő kicsit szimfónikus - kicsit progresszív instrumentális részt ajánlom! (Akinek ez nem tetszik, dugja vissza a fültamponját és bömböltesse tovább lédikakát.)

Ha már szóba került az újabb munkásság, hát egye penész, kaptok egy másik számot is, egyenesen a Precambrian albumról!

 

Sajnos  koncertfelvételt nem találtam, holott megfigyelhető lenne egy újabb kodályi léptékű, a zenéről alkotott képet forradalmasító áttörés: a gyémántfejes flex hangszerként való alkalmazása.

Mára ennyit; legjobbakat!