Bizony. A sok zsírság mellé most besuvasztok egy kis förtelmet. Persze minden szubjektív, így hát bízom benne, hogy lesz olyan aki élvezi ezeket és majd megosztja velem / velünk.

Az első együttes a Behold... The Arctopus. Még egy éve bukkantam rá, jóformán azóta hozzá sem értem a mappához, amely hordozza. Dióhéjban annyit, hogy 3 brooklyni srác elkezdett pengetni meg dobolni és ötvözni kezdték a metál elemeit a klasszikus zene bizonyos területeivel, no meg a jazzel.

 

 

Inspiráló együttesekként, zeneszerzőkként olyan neveket adtak meg, mint Bartók, Penderecki vagy mint az Atheist és a Meshuggah. Alapjában véve jól is van ez  összerakva, csak hát nem mindenki képes ezt értékelni. A számok elég hosszúak és mindegyik ugyanolyan. Van benne rengeteg szóló, reszelés és agyament dobolás. Egyszerűen összefolyik és követhetetlenné lesz.
Ugyanakkor be kell vallani, hogy a fiúkák eléggé technikásak, a warr gitár (12 húros) kuriózumnak számít a zenei színtéren. De hiába a technika, ha nincs az az átütő élmény, amit a zene kellene hogy okozzon. Inkább tűnik ez valami technikai nyálverésnek, mint experimentális muzsikának.

Eddig egy nagylemezük van a Skullgrid, következzen erről egy szám:

 

 

Ha a kezdeti megrázkódtatás nem lett volna elég, akkor itt van még egy ennél is kegyetlenebb zenekar, a Condemned. Szó, mi szó a grindcore sosem volt az erősségem, mert monoton, unalmas és agyatlan. Tényleg semmi szépség nincs benne, nem is gyönyörködtet sehogy, leginkább röhögni tudok rajta. No mindegy, akinek ez kell, hát most megkapja az arcába a deathgrind adagját! Szóljon egy kis vastagbélből felfortyanó hörgés monoton darálással: