Az idei tél nem hivatalos zenéje. Pszichedelikus stoner-doom-experimentális post-whatever. Hullámzó, elringató, kellemes, ugyanakkor húzós és frusztráló. Beszívott pengetés nyers torzításokkal és hihetetlenül jó ritmussal. Nem hivalkodik, viszont üt. Az énekhang furán van torzítva valami visszhangosító autotuner állatsággal. Engem néha kicsit zavar, mert tiszta hangokat igényelnék, de szokható. Komoly, amolyan mélázós western hangulatot áraszt, benne a préri kietlensége, süvöltő szelei és a lovaglásban megfáradt tisztes aszkéta sóhajai. Zene a lenyugvó nap nézéséhez a tábortűz mellől, vagy az elvágyódás légies melankóliájához.

Kieg.: most látom, hogy a kedvenc számomat a Final Breath Over Venom Falls-t eltávolította felhasználó, így csak szóban tudom ecsetelni, hogy mennyire kurva jó, mint ahogy az egész Lonesome Wails From the Weeping Willow album. Érdemes ezzel kezdeni, messze a legjobb anyag.

 

 

 

 

 

 

 

Ennek híján Rainmaker-Floodreaper, az Old World Wandererről: