mediocore

Mr Eko és teddy picker kifejtik nézeteiket zenékről, koncertekről, filmekről és minden egyébről. Újabban Mc_Amigo is pofázik.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Hammock

0

Jól becsülje meg mindenki ezt az írás, hiszen ez egy harmadnapos post. A fejem majd széthasad, a gyomrom teniszlabda nagyságú és az egész lényem úgy viselkedik, mint egy darab kábel a fajanszon - lehuppanás után. Ilyen élettani körülmények között az embert a mocskos gitárbőgetések kegyetlenül megviselik, így valami chill zenét, vagy dream-pop-ot keres, például a Hammock-ot.
Fura ötvözete ez a post-rock-nak, shoegaze-nek és az ambient-nek. Elég atmoszférikus zene, közben elektronika és az a lépcsőzetes építkezés, amely végül a kulminációs pontba fullad. Érdekes, hogy mindezt 2 ember tolja ki magából és mennyire jól! Van egy rakás lemezük, kb. mind hasonló, de a mennyiség nem megy a minőség rovására. A kezdet kezdetén például megírtak vagy 40 dalt, aztán a felvétel előtt hirtelen kukázták az összeset arra hivatkozva, hogy "bocs, meggondoltuk magunkat". El se merem képzelni, hogy mennyi ötlet lehet még ezekben az arcokban!
Amit ajánlok és tényleg érdemes, az a Chasing After Shadows... Living with the Ghosts album, egyenesen a tavalyi évből. A későbbi munkák valahogy érettebbek, kiforrottabbak, ötletesebbek és jobban építkezők. Kegyetlen zúzatásokra és vérhányásra nem kell számítani, viszont lágy merengésre, érzelmes csilingelésre és bódító akkordokra annál inkább!

Lássuk miből élünk:

 

 

 

Kehlvin

0

Ne haragudjatok, nem bírom ki, hogy ne írjak a Kehlvin-ről. Sokak számára már bizonyára elcsépeltnek hat, hogy állandóan a post-metal-t meg a sludge-ot magasztalom, de mit tehet az ember, ha ilyen zseniális stílusok és együttesek bűvkörében él.
Itt van például rögtön a Kehlvin, amely a kilátástalan őserejével igézi meg az egyszerű hallgatót. Nincs agyonbonyolítva, nins túlspirázva vagy "agyontechnikázva" mégis egy nagyon összetett és komplex dallamvilágú, húzós zene. Mindenki hozzáteszi a saját kis gondolatát vagy részét a dalokhoz és bumm: így születnek ezek a kegyetlenül átütő, lékekölő dalok.
A Holy Cancer EP világa még valahogy kiforratlan, valahogy átlagos és valahogy a feledésbe merülne, ha nem lennének olyan eposzok rajta, mint az Atheist Hope vagy a La Barnacle. Mindenképpen megér egy próbát.
Az igazi durranás mégis a nagylemez, a The Mountain Daylight Time. Belező, félve hallgatós cucc. Olyanok inspirálták, mint a Year of No Light, a Rorcal vagy a Knut. Borzasztóan kidolgozott, semmi sincs hiába. Minden zörejnek, minden effektnek komoly helye és értelme van.
Az élő performansz meg förtelmesen el van találva. Szinte stúdióminőség. Ilyen énekteljesítményt ritkán hallani/látni élőben. Agyam eldobom.

 

 

Érdemes nem belepörgetni, mert tudatosan épül a katarzis. Nem agyatlan, nagyon is intelligens struktúra. Nagyjából a harmadik percnél kezdődő ének és a végső gitárszóló a kulminációs pont illetve a kettő közötti csendesebb, magasabb húrokon lepengetett átkötések sem elhanyagolhatóak. Szóval úgy teljes és magasztos, ahogy van:) Csak a gondolatától kiráz a hideg. Mindenkinek kötelező!

 

 

Across Tundras

0

Az idei tél nem hivatalos zenéje. Pszichedelikus stoner-doom-experimentális post-whatever. Hullámzó, elringató, kellemes, ugyanakkor húzós és frusztráló. Beszívott pengetés nyers torzításokkal és hihetetlenül jó ritmussal. Nem hivalkodik, viszont üt. Az énekhang furán van torzítva valami visszhangosító autotuner állatsággal. Engem néha kicsit zavar, mert tiszta hangokat igényelnék, de szokható. Komoly, amolyan mélázós western hangulatot áraszt, benne a préri kietlensége, süvöltő szelei és a lovaglásban megfáradt tisztes aszkéta sóhajai. Zene a lenyugvó nap nézéséhez a tábortűz mellől, vagy az elvágyódás légies melankóliájához.

Kieg.: most látom, hogy a kedvenc számomat a Final Breath Over Venom Falls-t eltávolította felhasználó, így csak szóban tudom ecsetelni, hogy mennyire kurva jó, mint ahogy az egész Lonesome Wails From the Weeping Willow album. Érdemes ezzel kezdeni, messze a legjobb anyag.

 

 

 

 

 

 

 

Ennek híján Rainmaker-Floodreaper, az Old World Wandererről:

 

 

The Dillinger Escape Plan

0

Azon eltévelyedett báránykáknak szól most ez a néhány szám, akik nem ismerik a TDEP-t.

Nem kívánom taglalni, vagy elemezni; kritizálni meg végképp nem, mivel beleköthetetlen. Ugyanis csak szuperlatívuszokban beszélnék a dologról, meg szentimentálézénék a boldog békeidőkről, mikor még fiatal voltam és bohó, a magnómból pedig a depresszív post-whatever helyett ilyen elementáris arcleszedések törtek ki.

Az élményt nem fogom lelőni. Mindenki átéli saját maga, mert ezt át kell! Amolyan "must have" dolog. (Elsőre talán nem fog bejönni, vagy átlagosnak gondolod, de másodjára vagy sokadjára azon veszed észre magad, hogy nem tudsz vele leállni.)
Matekos őrlés, kis breakdown, táncolhatatlan ütemek, aurikuláris attak, perfekcionizmus.

Terápiás célzattal minden helyzetben ajánlott, főleg magányos, elfojtott dühhel teli borús délutánokon.

Mathcore-t a népnek!!!

 

DESTROYER!!!

Megjegyzem a Miss Machine album az úgy egészében hibamentes. Aki nem ismeri a csapatot, az kezdje ezzel, mert ez az igazi, régi Dillinger.  (Talán a Setting Fire to Sleeping Giants egy kis pop-os elfajzás, de megbocsájtható, mivel az sem annyira tré.)
Emlékszem anno összeszorított fogakkal és tágult pupillákkal hallgattam az egész anyagot, s csak félve mertem a visszatartott levegőimet kifújni a lassúbb részek alatt. Borzasztóan kegyetlen zenei anyag, Greg itt villogtatja először a hangjában rejlő lehetőségeket. A mélytől a magasig, a lágy énektől a beszédhangig minden-minden terítékre kerül - és mennyire jól! Hát igen. Ezt várja el az ember egy ex-Soulfly tagtól.
Weinman-ról csak annyit, hogy valszeg ő a Jóisten földreszállt helytartója. Kb. a zajoktól kezdve a dalok megírásáig mindenért ő felel, vagy benne van a keze. Kegyetlenül aberrált akkordjaival pedig nem egy embert kergethetett a sírba. Néha napján meg zongorázik.

 

 

Na, igen. Az Ire Works egy kicsit más tészta. Ez most hülyén hangzik, de érezhető a számaiban a jazz ráhatása. Mármint az improvizatív elszállások, a session-szerű felépítések. De ez tök mindegy. Hallgatni kell, nem elemezni. Annál is inkább, hogy több a lakossági darab ezen az albumon: Black Bubblegum, Milk Lizard, Mouth of Ghosts. Utóbbi szám nagyságát máig nem tudom ép ésszel felfogni. Kegyetlen atmoszférát teremt. A senmmiből indul és a tehetetlen dühbe tart. A szövegről meg ne is beszéljünk! Ha akarod, ha nem: beszippant. Félelmetes.
A többi szerzemény meglehetősen hasonló, statikusan absztrakt pusztítás. (Állítólag felvételükkor a szomszédos irodaházból átmentek a stúdióba a dolgozók szörnyülködni, meg szólni, hogy be kellene fejezni, mert nem lehet tőlük se telefonálni, se semmit csinálni.)

 

 

Tavaly megjött az új album, ami visszatért a Miss Machine hagyományaihoz. Az Option Paralysis tényleg nagyon fekszik. Ha egyszer megfogtak a fiúk, nem most engednek el! Aranyosan be lett téve 2 lassú szám is, hogy néha kapjunk egy kis levegőt.
A Farewell Mona Lisa lett a sláger, holott a Gold Teeth On a Bum, vagy a Good Neighbour szerintem jobbak. Majd eldöntitek.

A post méltó záróakkordja:

 

 

Sunn O)))

0

Az elmúlt időszakban volt szerencsém eléggé sok mocskot meghallgatnom, de a Sunn O))) valahogy másképpen szörnyű, mint az átlag. Borzalmasan teátrális, húzott-vonott, mélyrehangolt, kísérleti doom-drone-black böszmeség.

A zenekart eredendően a képen szerepelő 2 csuda mókás csuklyás fazon alkotja, név szerint Greg Andersen és Stephen O'Malley. Ők aztán mindig meghívnak valami kellően beteg és kiégett zenészt, hogy ugyan tegye már hozzá a magáét a kettejük által kreált sátáni absztrakcióhoz. A zenei témákban nincs megkötés, így alakulnak ki ezek a kegyetlen lassú, mindentől elvonatkoztatott depresszív dörgedelmek.

Nem tudom, hogy mennyire kacsa az a hír, hogy nem egy országban ignorálták a kiadók és hatóságilag betiltották a kiadványokat, köszönhetően olyan öngyilkossági eseteknek, melyek a Sunn O))) zenéjére utaltak; vagy találtak olyan jeleket, amelyek közvetve az együtteshez vezettek.

Tény, hogy nagyon sötét és bizarr zene, de a legtöbb ember inkább tartja unalmasnak, mintsem hogy szuicid hajlamokat ébresszen benne. Viszont igaz, ami igaz: ha egyszer beszippant,  egy darabig nem lehet róla lekattanni.

Örömmel bejelenthetem, hogy magyar vonatkozása is van a dolognak, hiszen az énekesi státuszban elég sokáig (talán most is) Csihar Attila volt. A forma nagy karriert futott be a Tormentortól, a Mayhemen át számos egyéb meglehetősen sötét csapatban - talán egyszer egy külön posztban összeszedem mi mindent is tett már le az asztalra.
A Sunn O)))-ban biztosan sokat. Az élő performanszokat keményen elviszi a vállán, a groteszk félhomályos zöldes/kékes megvilágításokban iszonyúan groteszk előadásokat produkál, hol nyekeregve, hol dörmögve, hol gregorián éneket kisajtolva. Általában a közönség sem tapssal, hanem döbbent csenddel méltatja:)

Összefoglalva a dolgokat a klisés külsőségei ellenére a Sunn O))) érdekes egyveleg, amely 100%, hogy megfekszi az ember gyomrát. Mi több, eltapossa, kifacsarja, aztán lehugyozza, de mindezt annyira jól, hogy hagyja az ember magát és engedi elszabadulni a poklot újra és újra. Íme egy kis kísérleti deviáns "mocsok":

 

 

 

Nahrayan

0

Kéremalássan: post-metal. Azt hiszem többet felesleges mondanom, van itt minden: ambientes elszállások, post-rock-os csilingelés, doom őserő.
A kezdeti munkák kissé laposak, a kritika is eléggé lehúzta szegény spanyol fiúkat, de úgy tűnik értettek a szép szóból és nemrégiben előrukkoltak a The End című EP-vel, ami nagyon ráteszi! A 3 szám között nincs is nagyon sok különbség kegyetlen húzása van mindnek, letisztult, pontos, hidegvérű. Felemelő, posztapokaliptikus szájízű zene.

Íme a saját kedvencem, a Dying sun:

 

 

Pozvakowski

0

Na, kérem tisztelettel: megindítjuk a 2011. évet! Elvileg ez az utsó 365 nap a világvégéig, szóval ki kellene élni minden betegesen perverz vagy bizarr vágyunkat, mert hamarosan nem lesz rá lehetőség.

Ilyesmi kategóriába esik a Pozvakowski hallgatása, mi több nézése is. Bizony. Lévén nézni is lehet, mert nem csak puszta zenéről van szó, hanem "visual art"-ról is.
Ezeknek a fiúknak nem elég, hogy bitang erős post-rock-ot húzatnak, külön van egy tagjuk, aki csak a látványért felel. Elég kemény fíling, mikor az instrumentális alapok előhúzzák legmélyebb belső érzésedet és egy ahhoz totálisan illeszkedő mozgóképet látsz. Elmélyít, elültet, elgondolkodtat.

A Pozvakowski ilyen. Szélsőségesen érzelmes. Egyszer merengve hallod a magas szekvenciákat, máskor dühödten ordítanál a torzított tépésre. Szolídan kegyetlen édes-savanyú rapszódia. A dolog ugyanakkor nagyon el van találva. Gondosan szerkesztettek a gyors-lassú arányai, a ritmus pedig fenntartja a lüktetést, az érdeklődést. Hallgatod az ambientes elszállásokat, közben pedig várod, hogy hová fog kilyukadni az egész. Kísérleti jellegénél fogva pedig fémes zajok szűrődnek át az éteren.

Uzsgyi! Íme egy kis hazai: