Ismételten post-rock következik, mert ezt szeretjük.
A múfaj stílusjegyeit többször már nem kívánom leírni, mivel már szinte az unásig hajtogattam a csilingelő gitárjátékot, a gondos építkezést, az atmoszférikus (sokszor melankólikus) légkört, a katarzisba fulladó tematikát, az instrumentalitás magas fokát és a mély érzéseket továbbító 7-8 perces számokat.
Szóval valami ilyesmi ez az Unholy Tongues is, amit az emel ki a szürkeségből, hogy egy kicsit gyorsabb temóban dolgozik, mint a többi hasonló elvetemült csapat, valamint a basszus nagyobb szerepeket kap egy-két számban, illetve a gitárjáték kissé progresszív, pattogó pengetéssel operál. Némi pszichedélia is érkezik - bevallás szerint ez amolyan Mogwai féle transzcendens ráhatás.
3 tagú zenekar, totális DIY. Még sok ilyen albumot kérünk, mint az idei, na meg egy koncertet Pestre!