mediocore

Mr Eko és teddy picker kifejtik nézeteiket zenékről, koncertekről, filmekről és minden egyébről. Újabban Mc_Amigo is pofázik.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Yndi Halda

0

Az elmúlt néhány óra elég depresszíven zárta magába a szívemet.
Szembesülnöm kellett a kegyetlen élet szegmenseivel, az unalomból fakadó torz szürrealizmussal.
Hiába hunytam le a szemem, s kértem egy felsőbb hatalmat nyugtató álmokért, nem kaptam semmit.
Modern klasszikusokat akartam, kerestem és nem kaptam.
Kifejezetten a retorzió hatása alatt pislogtam ki fáradt szemeimből a perceket, s áhítottam egy szebb világ képkockáit.
Szép is lehetett volna az elmúlt 20 év, az elmúlt derűs gondolatok sokasága.
Szép is lehetett volna, akár az esernyő és a varrógép véletlen találkozása a boncasztalon.
De fáradt lett.
Indokolatlanul súlyos - indokolatlanul fáradt.
Az örök szolgaság maughami világa mellett belém ivódott a szorongás.
Reményt táplált ugyan belém sok-sok akarat, sok-sok ima - ma már aligha tudok a valóság egzakt szüleményeire hivatkozni.
Lassan elmúlt a vágy, lassan kialakult a megalkuvás.
20 év kellett és elnyelt a matéria.
Csinálok valamit, ami sokaknak számít, csak nekem nem.
Hiszek valamiben, amit napról-napra sárba tipor, vagy porig aláz egy más felfogás. Tudok valamit, amit nem értékel egy tanár sem.
Hiába minden.
Fásulttá lettem - szavaim szertefoszlanak.

 

Cult of Luna

0

Na gyerekek: itt az idő, hogy a sok tingli-tangli nyomorék dallam helyett valami férfiasan izgalmasat hallgassatok!
Egy kis esti agresszió senkinek sem árt, így hát a jó öreg sludge-ot / post-metal-t hívjuk segítségül! Újabban ezek a műfajok állnak közel a szívemhez, főleg a skandináv képviselők, így a ma esti program a Cult of Luna.
Az együttesről jómagam csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni, hiszen az előbb felsorolt halmazok (agresszió, sludge, post-metal, skandináv) metszéspontjában áll. Normál emberek ezt a fokú katarzist - amit a Cult of Luna is nyújt, nem tudják a sablonos hétköznapi élet szegmenseibe ékelni, így különleges alkalmakra tartogatják (találkozás a leendő anyóssal, disznóvágás). Hektikusságtól enervált kiégett szarok - mint én is, nem általlanak a metrón bömböltetni (kínai piacos fülhallgatóval), s így potya ülőhelyeket szerezni nyugdíjasoktól. Szó, ami szó kóstoljátok meg a svéd metálipart, ízleni fog!

Erre a klipre írta be valami köcsög a Youtube-on, hogy valójában egy blink copy. Agyam el is dobtam.
Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam: lyrics-et mindig érdemes nézni! Klas Rydberg ugyanis eléggé magas szintjén áll az angol nyelvnek, így nem holmi "elhagyott a nőm" témák rebbennek fel, hanem elég komoly filozófiai kérdések. A politikai propaganda ellen sokat ágálnak, ezt mutatja a fenti klip orwelli hangulatot idéző világa.

"A time lost to the sick crowd of a new demonic realm
Oceans of blood have drowned all humanity
A time when the curse is alive
The horsemen have arrived".

Dirty Pretty Things

0

A kiadós vasárnapi ebéd utánra egy igen faszipántos indie-vel készültem. Bár a Dirty Pretty Things név keveseknek mond bármit is, a Libertines neve hallatán már csak-csak felvonjuk a szemöldökünket. Jelen esetben az énekes-gitáros Carl Barat személye köti össze a két zenekart. Már a Libertines-nél is rebesgették, hogy Barat az igazi kaliber az együttesben és Pete Doherty csak egy majom- akik benyalják ezt, azoknak ajánlom figyelmébe a Babyshambles-t, ott bőven kijön Doherty zsenialitása-, mindenesetre rendesen odatette magát a zenei részekben Carl is, a bulvárt meg a hernyót meghagyva Pete-nek.

Tehát adva van a Libertines viharos sikere, majd a 2004-es felbomlása. A rákövetkező év szeptemberében állt össze a DPT, ahol Barat mellett a dobos Gary Powell is ex-Libertines. Az első album Waterloo to Anywhere címen 2006 májusában jött ki, és nagyjából ott folytatta, ahol a Libertines abbahagyta. Hiányzik belőle természetesen Doherty, de talán kevésbé zaklatott, és az se ártott, hogy így Barat még jobban kibontakozhatott.

Nehéz a Dirty Pretty Things-ről (vagy akár a Doherty-féle Babyshambles-ről) anélkül írni, hogy a korszakalkotó Libertines-zel össze ne hasonlítsuk, főleg, hogy azóta számtalan együttes született elsősorban a szigetországban, akik a Liberines sikerén felbuzdulva egy az egyben lemásolták őket megpróbáltak hasonlót alkotni. Önmagában a DPT sem emelkedik ki toronymagasan a mezőnyből, de nagyon kellemes zene, nagyon fasza gitárokkal, és őrülten laza, cool hangulattal.

A klipeket ők sem vitték túlzásba, azért itt van egy:

A második album Romance at Short Noteice névre hallgat, 2008-ban jött ki, sok újítást nem hozott, a színvonalat azért aránylag hozza.

"Don't drink yourself to a lonely death in casinos on crystal meth"

"How can they be tired of England?"

Khoma

0

Az utóbbi időben erősen rákattantam erre az együttesre. Saját elmondásuk szerint a metál keménységét szeretnék ötvözni némi lírai finomsággal. Sikerült nekik.

Két elég nagy lemezt tudnék melegen ajánlani: az egyik a Secound Wave, a másik a Final Storm. Ezek már kiforrott anyagok, minden a helyén. A kezdeti szárnypróbálgatásokat kevéssé jók, de ez a két korong kárpótol mindenért.
Kritikai megjegyzéseim következnek: az énekes hangjától kiráz a hideg. Nagyjából abban a magasságban énekel, mint Steven Wilson (Porcupine Tree), illetve néha még annál is magasabban. Ez sokakat irritál, ha egy férfi nyávog, de a kemény basszussal és riffekkel megtámogatva egy egészen érdekes, paradox összhatást nyújt. Az instrumentális alap progresszíve bontakozik ki, a számok végén (egy-két kivételtől eltekintve) mindig van egy hosszabb lezúzás, ami gyönyörködtet.

A Khoma stílusa meghatározhatatlan. Én post-whatever-t mondanék, némi szomorkás fennhanggal.
A fiúk sajnos nem reklámozzák magukat eléggé - konkrétan egy klipjük van eddig; így nagyon nehéz linkelni akármit is. Sajnos a kedvenc számaimat ezért nem tudom most kitenni, de higgyétek el, ezek sem fognak csalódást okozni!

 

 

Benea Reach

0

Na gyerekek: itt van valami, amit még én is csak nagyon módjával tudok hallgatni:  Benea Reach.

 

Leszedi az arcod. De konkrétan. Ezek a norvég srácok nem viccelnek. Math/Metalcore-t csapnak, de a kegyetlen fajtából. Énekes csórikámnak garantálom, hogy nem lesz hangja 2 év múlva, ha ezt folytatja.

Szóval mathcore, de nem az a pofátlan breakdown, ami elveszi az életkedved. A torzítás nagyon-nagy, igazi húzást biztosít. A dob néhol kicsit egysíkú, illetve egy-két ütemváltásra az erőltetett jelzőt aggatnám, de ettől még az összkép nem csorbul.

Hallgassatok meg még egy számot, aztán legyen elég!

Centurion

0

Alkalmasint hétvégén mozizik az ember.
Ebben néha bokros teendői megakadályozzák, de hál'Istennek egy-egy másfél órás mozizás nem megy semmi kárára.

Így történt, hogy tegnap este megnéztem a Centuriont, magyarul a Kilencedik légiót.
Dióhéjban annyit, hogy egy román, a faszt római korban játszódó film, viszonylag ismeretlen színészekkel, sok csatajelenettel, gyönyörű képkockákkal.

Őszintén szólva nagy várakozásom nem volt a mozival szemben, másfél órányi férfias szórakozást akartam és annak tökéletesen meg is felelt.
A sztori nem túl bonyolult: van Britannia Kr. u. a második században, amelynek legészakibb határát helyőrségek védik, amiket megtámadják a gonosz piktek (az "ősskótok") és ekkor bevetik a kilencedik légiót.
A filmet Neil Marshall jegyzi, aki írta, vágta, rendezte egy személyben. A tag vágóként kezdte, aztán kisebb-nagyobb B akciókkal-horrorokkal próbálkozott, ezeket rendre be is bukta. Az akciófilmes tapasztalat ellenben jól jött, végre olyan jeleneteket kaptam, amik nincsenek eltúlozva. Teljesen hihetően, nyersen ábrázolja a küzdelemeket, nincs olyan szájíze az ebernek, hogy "de vége lehetne már", pedig van a filmben harc rendesen. Egy-egy jelenet annyira véresen nyers, hogy az Apocalypto színvonalát idézi. Ez persze korrekt, hiszen az én fantáziámban is valami hasonló él az ókori harcmodorról.
A történelmi hűségre sem lesz panaszunk - persze csak ha nem a kötekedés a direkt célunk. Évszámokat kapunk, s egy stilizált korképet. Nagyon tetszett, hogy a piktek karakterei más nyelven szólalnak meg, mint az angol rómaiak. Laikusként nekem ez bőven elég volt, bár lesznek, akik majd fanyalognak egy-két nem oda illő fegyveren, női harcosokon és koridegen szavakon.
Összességében inkább akció ez, mint történelmi kalandfilm, s mint ilyen hozza a műfaj összes kliséjét. Szerencsére nem bántólag hat, köszönhetően a történelmi környezetnek.

Apropó környezet! Egy szóval tudnám ecsetelni: gyönyörű! Nem hiába vágó a rendező, abszolút eltalálta a snittképeket. Aki odavan a természet szépeségeiért, az odáig lesz érte! A film elejét leszámítva nem is viszi túlzásba a táj mutogatását, szóval, akinek nem jön be, annak sem kell sokáig tűrnie.

Összefoglalva: a képkockák, a harcjelenetek, a történelmi hűség felfelé húzzák az értékelést, a klisék és a színészi játék ellenben lefelé.

A színészek nem túl ismertek, legalábbis nekem. Michael Fassbender a főhős, megfordult már sok rendező keze alatt, sok karakter képében, de mind-mind mellékszerep volt. Ebben a helyzetben nekem egy kicsit kevés volt, nem igazán árnyalta karaktere jellemét, átlagos játékot nyújtott, habár a narrációja lökött a hangulaton.
A főgenya Olga Kurylenko, egy ex-bondlány, aki jól hozta a rá mért vad, néma, amazonbestia szerepét. Nála is felróhatnánk a karakter árnyalásának hiányát, bár maga a szerep eléggé körülbástyázott.

Hölgyeim és elsősorban Uraim: nézzétek meg ezt a filmet, de ne csámcsogjatok rajta sokat! Imdb-s értékelése (legutóbb 6,6 körül volt) botrányosan alacsony, 7,5-8 pontot simán elér! Ergo két-háromszor nézhető klassz történelmi mozi, grandiózus jelenetek helyett sok-sok akcióval.

Death Cab for Cutie

0

Kiváló zene olyan őszi szürke hétvégékre, melyek már alapból befáradtnak és melankolikusnak indulnak (mint a mai).

 

Amit a legjobban szeretek Ben Gibbardék zenéjében az az egészen különös és összetett hangulata. Az alapvetően lassú, lírai zene depresszivitása mellett mindig sugárzik valamiféle pozitivitás is. A "szomorúan mosolygás" klasszikus példája.

 

Még annyi, hogy a dalszövegek önmagukban is odavernek a kortárs líra felének.

Enjoy.

 

Fin Fang Foom

0

Pacsker!

Történelmi jelentőségű post következik: az első zene, amelyben nincs hörgés. Mi több még kegyetlenül odakúró zúzda sem, sőt a dupla is hiányzik!
Értelmes emberben ilyenkor felmerül egy kérdés: "akkor minek meghallgatni?"
A választ alkossa meg mindenki maga:

Száraz infókat kedvelőknek ömlesztve: post-rock, minimál gitár, 1 hölgy 3 fickó, Florida, új album Monomyth, melankólia, indie-s beütés, szomorkás zsírság, közel 7 perc andalgás.

 

Kasabian

0

¡Hola!

Teddy picker vagyok, a blog (elsősorban) indie rock zenéért felelős főmunkatársa (khm).

Első posztomban szeretnék egy igazán meghatározó és a stílus jellegzetességeit magán viselő albumot bemutatni.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a 2009-es West Ryder Pauper Lunatic Asylum című Kasabian-lemez az utóbbi idők legfontosabb indie-albuma. Ezt támasztja alá a közönség és a kritikusok részéről is rendkívül pozitív fogadtatás; a Q Magazine az év albumának is választotta. A címválasztásról nem tudok sok értelmeset mondani, a zenekar neve (Kasabian, 2004) és egy szám címe (Empire, 2006) után egy elmegyógyintézet neve került a borítóra, ami kis jóindulattal coolnak is nevezhető (Sergio Pizzorno gitáros állítása szerint egy dokumentumfilmben hallott róla, és egyszerűen megtetszett neki a név hangzása).

 

http://brianstdenis.files.wordpress.com/2009/06/kasabian-the-west-rider-pauper-lunatic-asylum-2009.jpg

 

Zeneileg egyértelműen kiforrottabb, mint a két korábbi lemez, de semmit sem vesztett az ütős, fülbemászó hangzásából. Rögtön az első szám bitang jóra sikeredett:

 

Ezt egy tipikus Kasabian-dal követi, a vége felé kicsit balkános/törökös betéttel:

 

A progresszivitás és változatosság szinte megunhatatlanná tette nekem az 52 perces albumot, van itt minden, az elektrós Swarfigától a lassabb, több akusztikus gitárt használó Thick as Thieves-en át a légies Ladies and Gentlemenig.

A Vlad the Impalernek a kissé beteg címén kívül óriási gitárriffje is van:

 

A Fire klipje önmagában is kötelező:

 

Kedvcsinálónak még két szám régebbi albumokról:

 

Altar of Plagues

1

Oi!

A mai nap teljesen megerőszakolt. Saját szociális problémáimat egy dal formájában tudom leginkább érzelmekbe önteni, így hát kaptok egy kis ambient black metalt.

A zsánert kifejezetten nem szeretem úgy önmagában (konkrét anti-black arc vagyok, köszönhetően a sok sátánista, arcfestékes majomkodás miatt), de kivételek azért akadnak. Ilyen ez a fiatal corki csapat, az Altar of Plagues.
Megszokott darálás, blast beatek, miegyéb. Sokat hallgatva számomra monoton, viszont egy-egy szám kifejezetten alkalmas esti szötymögés mellé, ilyen rohadtabb napok után. Ha feljön a barátnőd, azért ne hallgasd, de a félhomályban alacsony hangerőn egészen élvezhető.

Jöjjön az Earth as Womb két részben, dallamosabb részekkel tördelten, sajátos atmoszférával. (Kívánságműsorokban azért nem érdemes kérni.)

Legjobbakat!