mediocore

Mr Eko és teddy picker kifejtik nézeteiket zenékről, koncertekről, filmekről és minden egyébről. Újabban Mc_Amigo is pofázik.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Agalloch

0

Üdvözlet!

Megindítanám a rutin szombet esti pogánykodást, ehhez társultan pedig ideje megismerjétek az Agalloch-ot!

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha nem lenne egyértelmű a képek alapján, akkor hát felvilágosítok mindenkit, hogy pogány - okkultista - kultista arcok ezek, akiktől a hideg futkos a hátamon így első ránézésre, de szerencse, hogy inkább hallgatni kell őket, mint sem nézni. Elég bizarr és furcsán ezoterikus természet-inspirálta együttes ez, akikhez számos hajmeresztő történet kötődik.
Az énekes fazon pl. a "német stonehenge" bronzkori kultikus helyén egy kőkoporsóba tetette magát, miközben fuvolások és dobosok játszottak neki a sötét erdő közepén, csak hogy jobban meditálhasson. Állítása szerint élete legnagyobb spirituális élménye volt, mi több még valami rémísztő betegségből is kigyógyult az ott fekvése alatt.

A lényeg persze nem is ez, hanem hogy milyen zenét dobnak össze. Szerintem határozottan pöpec! A korai albumokat nem ismerem, de a két legutóbbi nagyon ráteszi. Az Ashes Against The Grain rengeteg megaslágert hozott, benne a folk tarka ugrálása, a doom beteg multi-instrumentalista darálása, a black metal kegyetlensége és a post-rock elvont akusztikus pengetgetése. A felsorolt elemek hol lélekölő hörgéssel, hol kicsit kórusi énekkel társulnak. Nem egy finom zene, de van benne mégis valami varázslatos atmoszféra, amelyet talán a panteista gyönyörködtetés okoz a természet lenyűgöző képein keresztül közvetítve. Nem lesz sosem a kedvenc zeném, de egy biztos helye lesz a bezárt kis világomban, annyi szent.

A dicséret után következzék egy kis vádaskodás. Pár helyen megszellőztették, hogy az arcok nem hoznak semmi újat, csórnak is rendesen meg a felfogásuk eléggé idejétmúlt. Tény, hogy a post-black metal említése esetén az ő nevük helyett leginkább a "senki" ugrik be az embereknek, viszont nem szabad feledni, hogy letettek azért az asztalra valamit, még ha a másodsorban kategóriába is estek sok felosztásban. A 4 nagylemez, a számtalan demóanyag és EP kreatív szellemre utal, melyek fogadtatása leginkább pozitív volt mégis elsikkadt valahogy a szakma az Agalloch felett.

 

 

Az itt látható album bizonyos számait pedig még keményebb kritika érte. Például a Falling snow-ról röppent fel a hír, hogy 2 korai Katatonia szám koppintása és egybegyúrása egy kicsit több és jobban adagolt dallammal. Az egyik azt hiszem a Brave című, a másikat nem tudom, előbbit majd belinkelem és eldöntitek. (Szerintem valóban hasonló, de ezt a stílus számlájára írom.)
Felmerültek még hírek a korai Ulver lemezek koppintásáról is, de ezt igen abszurdnak tartom. Az Ulver nagy black trilógiájának korongjai nem ennyire visszafogottak és szorosan kötődnek a black metal (részben általuk is teremtett) hagyományaihoz.

 

 

 

Idén aztán megérkezett a várva-várt új album, a Marrow of the Spirit. A tagok elmondása szerint minden eddiginél durvább és sötétebb lett. Szerintem ez főként a szövegeken érződik csak, na meg az ének hiányán. Az új dobos jól debütált, megüti a szintet, a komplexitáson általa nem esett csorba.
Egy dalt ajánlanék, amely az énekes betegségének, agonizálásának és gyógyulásának történetét írja le jó pár metaforában:

 

 

 

 

Élvezhetetlen zenék #1

0

 

Bizony. A sok zsírság mellé most besuvasztok egy kis förtelmet. Persze minden szubjektív, így hát bízom benne, hogy lesz olyan aki élvezi ezeket és majd megosztja velem / velünk.

Az első együttes a Behold... The Arctopus. Még egy éve bukkantam rá, jóformán azóta hozzá sem értem a mappához, amely hordozza. Dióhéjban annyit, hogy 3 brooklyni srác elkezdett pengetni meg dobolni és ötvözni kezdték a metál elemeit a klasszikus zene bizonyos területeivel, no meg a jazzel.

 

 

Inspiráló együttesekként, zeneszerzőkként olyan neveket adtak meg, mint Bartók, Penderecki vagy mint az Atheist és a Meshuggah. Alapjában véve jól is van ez  összerakva, csak hát nem mindenki képes ezt értékelni. A számok elég hosszúak és mindegyik ugyanolyan. Van benne rengeteg szóló, reszelés és agyament dobolás. Egyszerűen összefolyik és követhetetlenné lesz.
Ugyanakkor be kell vallani, hogy a fiúkák eléggé technikásak, a warr gitár (12 húros) kuriózumnak számít a zenei színtéren. De hiába a technika, ha nincs az az átütő élmény, amit a zene kellene hogy okozzon. Inkább tűnik ez valami technikai nyálverésnek, mint experimentális muzsikának.

Eddig egy nagylemezük van a Skullgrid, következzen erről egy szám:

 

 

Ha a kezdeti megrázkódtatás nem lett volna elég, akkor itt van még egy ennél is kegyetlenebb zenekar, a Condemned. Szó, mi szó a grindcore sosem volt az erősségem, mert monoton, unalmas és agyatlan. Tényleg semmi szépség nincs benne, nem is gyönyörködtet sehogy, leginkább röhögni tudok rajta. No mindegy, akinek ez kell, hát most megkapja az arcába a deathgrind adagját! Szóljon egy kis vastagbélből felfortyanó hörgés monoton darálással:

 

 

 

 

 

 

 

Erik Sumo Band

0

Boldog hétvégét mindenkinek!

Ma az egyik kedvenc hazai zenekaromat, az Erik Sumo Bandet ajánlanám.

http://www.tilosaza.hu/eriksumoband.jpg

Tovább»

A (mainstream) punk-rock hanyatlása és bukása

0

Mekkora dráma, gecc! Jó, könnyen lehet, hogy szó sincs a címben említett folyamatról, de most vágta ki végképp a biztosítékot, hogy régi nagy kedvenceim sorra jelentkeznek gyenge és mérhetetlenül ötlettelen albumokkal, úgyhogy inkább kétségbeesett kifakadás ez, mint objektív elemzés.

Tovább»

Carl Barat Live@Melkweg, Amsterdam

0

Történelmi pillanathoz érkezett a blog, itt az első koncertbeszámoló, méghozzá - az exkluzivitást növelendő - egyenesen a messzi Tulipánföldön átéltek alapján.

http://musicoogle.com/uploads/posts/2010-09/1285443447_1folder.jpeg

Egy korábbi posztomban már előkerült Carl Barat neve, most 2 zenekar után szólóban mutathatta meg, miért is nevezhető joggal indie-ikonnak. A koncert előtt pár nappal jött ki a szólóalbum, rá is repültem, de jól tettem, hogy a Pete Doherty lemeze okozta csalódásból okulva már nem voltak komoly elvárásaim. Első pár hallgatás után egy jellegtelen, unalomba hajló matéria képe körvonalazódott bennem, nem jó előjel.

Némileg meglepetésemre szolgált, hogy a koncert csak a Melkweg kistermében kapott helyet, és a közönség se volt sokkal többen, mint egy átlag megyeszékhelyi 30y-fellépésen. Aztán megértettem, hogy az amszterdamiak annyira el vannak kényeztetve jó zenék terén, hogy míg nekem ez valószínűleg az év klubkoncertje volt, nekik ez a 30y-szint. Nekem örömként szolgált a több, mint 1 órás késés, mert nem igen sikerült a fél 9-es kezdésre odaérnem, de így még egy sört is sikerült felmarkolnom fasza törhetetlen korsóban.

Tehát családias hangulatban, apróbb késéssel kezdődött a buli, a Je'Regrette, Je Regrette című számmal. Már itt feltűnt, hogy mekkora pluszt ad a zenének a csellista lány játéka és vokálja. Nagy szerencse, hogy pár korábbi fellépésével ellentétben nem langyi akusztikus szett volt, így a kellő lendület is megvolt. Ehhez jött még hozzá a nagyon profi setlist is, tökéletesen elegyítette a gyorsabb és lassú számokat, illetve a szóló és Dirty Pretty Things/Libertines-slágereket. Egyetlen szívfájdalmam, hogy a What a Waster nem hangzott el, de így is kurva jó hangulat volt.

A színpadkép és a látványelemek semmi extrát nem nyújtottak, Carl kicsit elszállva (jó eséllyel tolt koncert előtt valami helyi anyagot) nyomta végig a koncertet, de volt akkora karizmája, hogy ez még jól is álljon neki, a többi zenész pedig a háttérben tisztességesen hozta a kötelezőt.

Amellett, hogy maradandó élményt nyújtott a koncert, arra is kiváló volt, hogy megszeressem a szólóalbumot, mivel élőben annyira faszipántosan szólt.

Cheers Carl, Cheers Amsterdam!

Monkey3

0

Oi Minedenkinek!

Mielőtt azt gondolnák az emberek, hogy elpuhultam és csak Orsit hallgatok megállás nélkül, azoknak most itt érkezik a cáfolat egy jóféle stoner / progressive rock formájában.

Az együttes, amleyet ajánlani fogok, a Monkey3. Aki szerette a Sahara Surfers-t, annak ezzel sem lesz semmi problémája. Konkrétan a 39 laps albumot szertném legmélyebb tisztelettel a figyelmetekbe ajánlani, mivel eddig még csak ezt ismerem. (Ha ilyen a többi is, akkor nyilván azokat is szeretem, csak még nem tudok róla.)

 

 

 

'06-os kiadás, remek munka! Hat darab szám van rajta, szóval nem egy nagy eresztés, de nem kell telhetetlennek lenni. Ez is bőven katarzist okoz! Magáról a zenéről nem írnék sokat, lényeg hogy 4 unatkozó muzsikus kísérlete az egész, akik jam-session elnevezéssel hobbiból elkezdték tolni az ipart. Tettek bele pszichedéliát, földöntúli hangzásokat, kemény zúzást, kis noise-os manipulációt, ergo egy igen böszme állatság alakult ki az egészből, amely még így is lakossági jellegű. Éneket ellenben nem tettek bele, legalább 1-2 számba jó lett volna; bár érzem, hogy ezzel sokan vitázni fognak.

Szóval ez az a zene, amit most jól meghallgatol!

 

 

 

http://www.youtube.com/watch?v=Vg8b2hW5Txs