mediocore

Mr Eko és teddy picker kifejtik nézeteiket zenékről, koncertekről, filmekről és minden egyébről. Újabban Mc_Amigo is pofázik.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Meglepetés

0

A magyar popszakma krémjét adom most a kezetekbe, kedves olvasók!
Ez egyben Mr. Picker kedvenc slágere is, nem beszélve az én őszinte hódolatomról. '97-ben született ez a letisztult, hibamentes zeneszám, mely generációk kedvence lett. Valljuk be őszintén, melyikünknek ne lenne kedve erre a számra őrjöngeni valamelyik suttyom balatoni diszkóban, miközben a hatodik flakon vébékát dönti magába.
Egész egyszerűen emberi léptékkel nem sikerül felfognom azt a fokú professzionizmust és harmóniát, amely ebből a számból árad. Szükség is van egy kis optimizmusra és klisére így október vége felé, hiszen a gondtalan nyári napok felhő módjára suhantak el. Hódolat és áhítat a legnagyobbnak!

 

 

Akinél a katarzis még nem hágott a tetőfokára, azt most hozzá is segíteném a kulminációs pont eléréséhez! A hagyományok átörökítése és átültetése modern környezetbe méltan tükrözi a hazai zenei élet kiforrott, érett, újító mivoltát. X-faktoros előadásmód következik; szombaton transzba is estem vagy kétszer, mikor néztem:

 

 

Rosetta

1

Eljött az ideje a post-metalnak. Régen is volt, szeretem is, jó is.

Összességében a post-metal szcéna az együttesek szintjén eléggé körülhatárolt. Kevés jó csapat van, ők se reklámozzák magukat. Olyan ez, mint egy rejtett kincs, amit magadnak kell kiáss.
A stílus szintjén ellenben kitárulkozott, minden hatást magába olvasztó zenének hat. Atmoszférikus elemek, ambientes hangzás, drone, egy kis jazz, magyarán szóva "káoszindukció". Nincsenek szilárd keretek, mindenki hozzáteszi a magáét és mindenki kiegészíti azt valamivel. Pont, mint egy szellemi őskommün.

Ha post-metalról van szó, akkor az elsők között említik a Rosettát. Érdemes megjegyezni, hogy nem a kőröl kapták a nevüket, hanem egy a kvantumfizikában leírt - ha jól értem, a fekete lyukakat körülölelő pályarendszerekről. A névadás oka, a tagok egyéni és közös rajongása a világűr iránt, amely a sokszor földöntúli hangzásért felelős. (Elvont arcok, annyi szent.)

 

 

A csapat zenéhez és stílusokhoz való hozzáállásánál már csak a zenéjük szimpatikusabb. Közös álláspontjuk ugyanis az, hogy tiltakoznak a műfaji besorolás ellen. Szerintük a stílus határokat jelöl ki, melyekhez kötni kell zenét. Ergo a hosszútávú munka a keretek miatt a beskatulyázódáshoz vezet. (Nesze neked kategorikus gondolkodású ember!) Kultúrsznobista énem ide egy Kant idézetet képzel el, ami felteszi az i-re a pontot a esztétikai és stílusirányzati kérdésekben:
"Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényadás elveként érvényesülhessen!"

Mielőtt végképp elvetném a súlykot és kimerítően unalmas metafizikai kérdésköröket kezdenék boncolgatni, inkább mutatok két képet, hogy megértse mindenki, hogy mi is az a Rosetta:

 

Kegyetlen hangulatot tudnak generálni! Megjárták még anno tavaly a fővárost is, sajnos nem láthattam őket. Hallottam mindenféle élményt és kritikát, legközelebb személyesen kell tájékozódni. (Igaz, legalább tízmillió ártatlan szőrsejtem fog elhalni, de tuti megéri.)
A rövid felkonf után elárulom mit nyújt ez a zene: tömény hangzást, kemény hangmanipulációt, viszonylag kevés torzítást és sok játékot a magas húrokon, ötletes basszust - néha slapping, egy ötletgazdag dobot, rengeteg elszállást, "semmiben pengetést", elfojtott dühhel átitatott rekedten elhaló hörgést, elkenődést és felspanolódást, űrbéli hangzatokat, érdekes témájú szövegeket ergo; egy szívbemarkolóan kemény összhatást.
Meg KELL hallgatnod MOST, mert megérdemled!

 

 

Apró megjegyzéssel egészíteném ki a gondolatmenetet. Talán két gitárral még epikusabb lehetne az egész, habár nem feltétlenül kell ezt tovább fokozni. Én azért el tudnék képzelni egy ritmusgitárt is:)

 

 

No és a végére egy kis csemege! Egy Cure dal Rosetta feldolgozásban, avagy a bizonyíték, hogy a frontember még énekelni is tud:

 

 

 

Long Distance Calling

0

Kisebb szünet után ismét itten vagyok!
A kihagyás okai: elromlott fülhallgató (ezek a Walkman mobil kreatúrák elég prosztók), felsőoktatási fiaskók (a kreditrendszer áldozata vagyok), továbbá az őszi évszak okozta nemződüh kitöltése (embereken, állatokon, tárgyakon).

A lényeg, hogy most itt vagyok és megajándékozok mindenkit az idei nyári nagy kedvencemmel! Ömlesztve: post-rock, Münster, zsírság.

 

 

'06-ban jött létre, szóval elég friss a csapat. Nagy dobásukból kettő is van, a Satellite Bay és az Avoid The Light. Ezen felül még két kisebb munka (egy demó és egy ep) érhető el.  No, meg nem szabad elfeledkezni a legújabb anyagról, ami elméletileg már a keverés/masterelés stádiumában van, innentől kezdve max. fél évet adok a megjelenésnek.

A keverésre visszatérve szeretném megemlíteni, hogy iszonyatosan magas színvonalú munka, minden perc várakozás megéri!
Mit adnak a lemezek? Átlag 6-8 perces számokat, amelyben egy gondosan megszerkesztett téma körül kibontakozik egy kerek-egész vonulat. Figyelmet igényel a hallgatás, lévén egy másodperc sincs hiába, mindennek oka van, minden mindennel összefügg. A témák gondosan megírtak, a két gitár totál kiegészíti egymást. Az ambientes, már-már pszichedelikus elszállások mellé gondosan társulnak a zúzások, a basszus húzatása, na meg egy-két betegesen bonyolult szekvencia.
Gitárról jut eszembe, hogy az egyik tag Helliveren tolja. Gyönyörű, egyedi, kézzel készített hangszer. Rózsafa alap, fémes bevonat. Szerelmes vagyok belé!

 

 

A dobok mögött egy echt német srác ül, úgy hívják, hogy Janosch. Rengeteg cint használ, még több ötlettel, sok jazzes elemmel. Nagyon technikás, én néha több lábdobos varázslatot várnék, persze telhetetlen vagyok.

Az elején elfelejtettem írni, hogy instrumentális együttesről beszélünk. Ez kifejezetten jó, mert az érzéseket a hangjegyek közvetítik az írásjelek helyett, ellenben néha olyan érzetem van, hogy kellene ide egy kis dúdolás, vagy három versszaknyi filozófia, esetleg a zúzda alá valami artikulálatlan hörgés.
Erre a fiúk is rájöttek és néha-néha bevágásokat kevernek a számokba filmekből, híradókból, vagy szimplán beolvasnak egy-egy kisebb részletet. Higgyétek el, állati sokat dob!
Egy-két számban még Jonas Renske (Katatonia) is feltűnik, nem rossz, amit művel, de nem esek tőle hanyatt.

Összefoglalva: kiváló zenei alap, remek ritmusszekció, atmoszférikusan progresszív zene. Csak szeretni lehet!

 

 

 

 

 

Them Crooked Vultures

0

A hetet egy igazi csemegével kezdjük. A következő felállás önmagáért beszél:

Josh Homme (Queens of the Stone Age, Kyuss) - ének, gitár
John Paul Jones (Led Zeppelin) -  basszusgitár, billentyűk, ének
Dave Grohl (Nirvana, Foo Fighters) - dob, ének

 

Odabasz? Oda.

A fenti zenekarok közül úgy hármat legalább szokás ismerni, szóval nem kispályások küldik az arcunkba a rákenrollt.

Nem teljesen ismeretlenül álltak persze össze, Grohl a Queens of the Stone Age (sokak - köztük Mr_Eko - szerint legjobb) 2002-es Songs for the Deaf albumán és az azt követő turnén dobolt, John Paul Jones pedig 2005-ben a Foo Fighters-nek segített be két szám erejéig.

A hype tehát joggal lehet nagy, de nem érdemes nagy elvárásokat támasztani a zenekar felé. Nem váltották meg a világot, rockforradalomról szó sincs - de nem is ígérték. 3 majdnem-rocklegenda elkezdett együtt játszani, és összehoztak egy nagyon színvonalas rocklemezt. Ami még nagyon pozitív, hogy nem érződik egyik tag dominanciája sem. Homme kreativitása itt is nagyon kijön, a zseniális gitárok mellett szerintem az éneke is fejlődött, JPJ alázatosan, de faszán játszik - általában nem figyeltem fel a basszusra külön (leszámítva a Scumbag Bluest, ahol kegyetlenül ütős), viszont igen sokat hozzáad, teljessé teszi a zenét; ilyen egy jó baszzer. A dobokhoz nem értek, úgyhogy Dave játékáról kussolok, összességében jól szól vele a produkció.

Sahara Surfers

2

Íme a bizonyíték, hogy a sógorok is tudnak jól zenélni!
A Sahara Surfers egy eléggé egyedi projekt, annak számos egyéb mellékágával. Azonosítják indie-ként, progrock-ként, stoner-ként, a lényegen nem változtat, hogy a fülnek kellemes, zsír muzsikát tolnak.
Kritikai megjegyzést nemigen tudok hozzáfűzni, igényes, jó anyag.
A sztóner sítulusjegyektől féltem, lévén hajlamosak monotonná tenni a számokat, főleg ha azok több mint 6 percesek, de ez a veszély nem fenyeget jelen esetben. A gitár korrekt, kevés az effekt, sok a laza torzítás, imitt-amott szólók is akadnak, a lényeg, hogy megfelelően van adagolva. Külön dicséret jár a dobosnak, aki rengeteget cinezik.
Végére hagytam a legjobbat: női ének! Julia, puszi a homlokodra!
Fogadjátok szeretettel ezt a kicsit szende, kicsit húzós, de mindenképpen kellemes egyveleget!

 

 

 

Képzelt Város

0

Rövidebb kihagyás után ismét itt vagyok és írok, közben meg a teendőim bokrosodnak. Lényegét tekintve az elhavazottság egy olyan szintjére kezdek lépni, ahonnan csak nagy kerülők közepette kerülhetek vissza a saját ösvényemre.

Na hát éppen a fenti okok miatt fogtok kapni egy kis melankólikus post-rock-ot. A Képzelt Város egy kevéssé ismert zenekar, amely a hazai underground életben is mellőzött szereppel bír. Erre nem találni semmi komolyabb okot, mert minden megvan benne, ami a sikerhez kell. Komplex gitártémák, igényesen komponált betétek, szóval egy korrekt instrumentális alap. Ami sokak számára lehúzza az összhatást, az az ének, illetve a szövegek. Dominál az alter vonal, amelytől sok embernek herótja van már. Nekem nincs ezzel bajom, mert nem az  az érthetetlenül abszurd trágya, ami sok vonulatot jellemez, hanem érzés-orientált, metaforikus, lírai hangulatot ad.
Korábbi munkákról, illetve koncertélményekről nem tudok nyilatkozni, mivel a Mit Nekem az első komolyabb dobás (ingyen le is szedhető a hivatalos honlapról), na meg ritkaság számba megy egy fellépés.
Minden esetre örömmel tölt el, hogy a hazai rock életet egy ilyen színfolt is gazdagítja.

 

 

 

 

Hallgasd áhítattal és ne utasítsd el!